Felső Tamás költő versei

 Ahogy az idő vasfoga kikezdi a csörgedező patak köveit, úgy vésődik ránc a gondoskodó tenyérbe, mely most egy törékeny, lüktető csodát, egy pillangót tart. Ami valójában nem is csak egy pillangó, ami megpihen a gondoskodás tenyerén, hanem maga az élet rezdülése, egy fénylő színpompás csoda, egy szép kép a múlandóságnak és az örök körforgásnak a táncáról.    A gondoskodás keze egy szeretethidat képez generációk között. Amikor egy gyermek, apró, még puha ujjai érintik óvatosan a pillangó szárnyát, olyan, mint egy tiszta, kíváncsi lélek első találkozása a világ törékeny szépségével. Ez a kéz még csak tanulja a gondoskodást, egy apró palánta, mely hamarosan gyökeret ereszt a szeretet táptalajában. Amikor idős kéz érinti, mely már viharokat látott és tengernyi tapasztalatot gyűjtött, az maga a megnyugvás ölelése. Ráncai nem a múló idő jelei, hanem térképek, melyek a megtett utat és a felhalmozott bölcsességet rajzolják ki. Ez a kéz a gyökér, mely táplálja és óvja az új hajtás...

 Az álmok tengerén hajózom éjjelente, ahol az emlékek hullámai ringatnak, s a jövő távoli partjai hívogatnak. Hajóm orra szeli a bársonyos sötétséget, amelyet néha átszakít egy felvillanó gondolat csillaga. A múlt kísért, mint egy tengeri szörny árnya a mélyben, amely néha felbukkan, hogy emlékeztessen az elmúlt viharokra és csendes kikötőkre. A jelen pedig, mint a holdfény ezüstös csíkja a vízen, táncolva mutatja az utat, de sosem fedi fel teljesen, mi rejtőzik a következő pillanat ködében.    A szél hol lágyan simogatja arcomat, hol dühösen cibálja vitorláimat, ez a vágyak és félelmek szüntelen tánca. Minden egyes sós permetcsepp, ami arcomra hull, egy kimondatlan szó, egy elfojtott érzés, amely a mélységből tör fel. A horizonton néha felbukkan egy sziget, amely ígéretet hordoz, de ahogy közelebb érek, köddé válik, csakúgy, mint a beteljesületlen remények. A tenger fenekén, a tudatalatti korallzátonyain, megannyi eltemetett kincs és elfeledett titok várja, hogy a felszí...

 A felismerés nehéz, rozsdás kulcsa hidegen feszül a vállamon, mint valami ősi béklyó. Nem aranyból van, nem is ezüstből, hanem a tapasztalatok súlyos vasából öntetett, amelyet az idő patinája borít. Minden egyes ránc a kulcs felületén egy megoldatlan rejtély, egy elfeledett igazság nyoma. Nem könnyű teher, hiszen minden lépésemnél belemar a húsomba a lánc, amelyhez a kulcs fűződik. Ez a lánc sem nemesfémből készült, hanem a kételyek, a félelmek és a kudarcok rozsdás, mégis elszakíthatatlan fonalaiból szövődött. Minden láncszem egy éjszakába nyúló gondolat, egy elengedett álom súlyát hordozza.    Ballagok. Csendben. Nem sietek, mert tudom, hogy az ismeretlen nem siettethető. Előttem a ködös táj, amelyben a jövő még megfoghatatlan árnyként lebeg. Láthatatlan ösvényen járok, amelyet csak a belső iránytűm fénye világít meg. Néha egy rejtett gyökérbe botlom, ami a múlt mélyéből nyúl elő, hogy megakassza lépteim. Máskor egy hirtelen feltámadó szélroham tépi meg ruhámat, mintha...

 A nyár, ó, a nyár, egy csoda, ahol a Nap arannyal festi az eget, s szirmokba öltözteti a mezőket. A levegő egy mézédes ölelés, mely simogatja a bőrt, és a fák lombjai, mint zöld mesélők, folyton titkokat súgnak a lágy szélnek. Alkonyatkor a tücskök ciripelése a természet bölcsődala, mely elringatja az esti csendet, miközben a folyó ezüst kígyóként kanyarog a táj ölelésében, visszatükrözve az égbolt ragyogó mosolyát.    A búzamezők aranytengere, amely ringatózik a szellő ritmusára, olyan, mint egy csodaszép táncos, aki hívogatóan tárja szét karjait. A gyermekek kacagásai, mit a szél hoz magával, az élet boldog dalai, mik, mint apró vízcseppek, fröccsennek szét a légben, ezzel hűsítő frissességet hozva számunkra. Az idő ebben az évszakban olyan, mint egy puha pehelypaplan, mely álomba ringat és lassítja a perceket, s minden lélegzetvétel egy édes ígéret, egy lopott pillanat az örökkévalóságból.    A nyári estéken, amikor a Nap, ez a tüzes parázs, alászáll a horiz...

 Ha én madár volnék, mindenkihez szólnék, mindenki szívében szépen csak dalolnék. Ha én csillag volnék, szemedben ragyognék, fent a sötét égről soha le nem hullnék. Ha én szellő volnék, szép csendesen fújnék, senki szép lelkében semmit fel nem dúlnék. Ha én holdfény volnék, éjjel hozzád szólnék, minden tónak vizén hajnalig táncolnék. Ha én felkelő nap volnék, reggel hozzád bújnék, nézném szép mosolyod, s soha el nem múlnék. Ha én tündér volnék, tisztáson suhannék, szempillád hegyére varázslatot szórnék. Ha én angyal volnék, mindenhol ott volnék, minden emberszívbe szeretetet hoznék. Látnám, ahogy bennük virágként virulnék, s már mindenhol e földön nagyon boldog volnék.

 A lemenő nap sugarai rózsaszínűre színezték az eget, s közben a tenger, mint egy titokzatos selyemlepel, ölelte a partot. A homokos part puha ölelésében két lélek táncolt, mozdulataik a szél dallamára formálódtak, mint két vándormadár, amelyek egymásra találtak a végtelen égen. A lámpások a homokban, mint apró csillagok a földi éjszakában, utat mutattak az örökkévalóságba, tükrözve szívük dobbanásának ritmusát, mely egybeolvadt a hullámok örök zúgásával.    Ez az est egy álom volt, melyet a sors szőtt, egy pillanatra, s melyben az idő megállt, és a világ csak kettőjükről szólt. Szemükben a holdfény tündökölt, és a tekintetek, mint két folyó, egymásba ömlöttek, elfeledve a múltat és a jövőt. A nyár forrósága nem csupán a levegőben égett, hanem szívük lángjában is, mely örök fénnyel világította meg ezt a csodás éjszakát, melynek csendjében, a szerelem volt, mi felcsendült, mint a legszebb melódia.

 Ahogy az aranyló nap halványul, s rózsaszín ég öleli a partot, emlékeimben láttam ott két boldog, mosolygó arcot. Miközben a szél suttog, s titkokat dalol, egymás szemébe néztünk mélyen, ott távol, valahol. A két szív csendes táncot lejtett, s csókunk a tengerbe simult, körülöttünk a lámpások fénye is lassan kimúlt. Néztem, ahogy szemedben a szerelem lángja égett, ölelésünk szoros volt, mint ami soha nem ér véget. A naplemente színei festették az eget, gondoltam, ez a pillanat szent, s soha el nem mehet. Ahogy a sós levegő illata száll, átjárt a boldogság, s éreztem, édes és felejthetetlen ez a nyár. A szív repült szabadon, mint a szél, ez a tengerparti álom nem lehet, hogy véget ér. A két lélek eggyé vált a csillagok alatt, remélem, sosem feledjük el ezt a csodás tengerparti nyarat.

 Amikor először belenéztem szemed tengerébe, nem az íriszek csillogását láttam, hanem az óceánok mélységét, hol elmerülhet a lelkem, és a felhők táncát a végtelen horizont felett. Szavaid, mint lágyan cirógató szellők, hozták el a tavaszi eső illatát, és minden egyes mozdulatodban a folyók hömpölygő erejét éreztem, melyek új földeket formáltak kietlen lelkem pusztaságán. Tenyered vonalai, mint egy ősi térkép, rejtették a történeteket, amik az idő előtt születtek, és lelked lüktetése, mint a Föld szívverése, hívogatott egy ismeretlen utazásra, ahol minden lépés egy új kontinens felfedezése.    Benned rejtőzött a hegyek hallgatag fensége, a csúcsok, melyek az éggel súgtak titkokat, és a völgyek békéje, hol a csend mélyebb, mint bármely gondolat. Hajad szálai, mint az aranyló búzatáblák a nyári napfényben, ígértek bőséget és életet, és nevetésed, mint egy ezüstös patak csobogása, megtisztította a lelkemet minden portól. Ahogy rád néztem, a csillagok milliárdjai rajzolódtak k...

 Belém költözött a nevetésed, mint tavaszi zápor a száraz földbe, ezzel életet lehelve minden sejtembe. Ott rezdülsz bennem most is, láthatatlanul, mégis tapinthatóan, mikor a nevem kimondod. A szemed fénye, az a különös, mély ragyogás, mintha két apró csillag lenne, amelyek éjszakáimra vetnek fényt, elűzve ezzel minden bánatot s árnyat. Beléd szerettem, mint a napkelte az ébredő tájba, minden reggel új csodára ébredve, s várva. A hangod dallama, mint egy soha nem hallott madár éneke, amely lágysággal ölel körül, és minden porcikámban visszhangzik. Te vagy a csendes menedék a viharban, a biztos pont a háborgó tengeren.    Örökké ébrednék veled, mint hajnalban a fény.    Elengedlek, ha menned kell, de visszahúz a vágy, lelkünk egybeforrt, mint csillagok az esti éggel.    Minden mozdulatomban, minden gondolatomban ott vagy, mint amikor a folyó a tengerbe ömlik, végtelenül és megmásíthatatlanul.    Belém költöztél, és otthonra leltél bennem, aho...

 Rózsa néni apró lakásában a homokóra lassan peregve mérte az időt. Minden egyes szem homok egy elmúlt pillanatot jelölt, egy emléket, amely Rózsa szívében élt. A szoba közepén egy öreg, kopott zongora állt, néma tanúja a múltnak. Ujjai remegve siklottak végig a billentyűkön, felidézve egy dallamot, ami egykoron megtöltötte a szobát élettel.     A dallam, amit férje játszott, tele volt szeretettel. A zongorán érezte férje ujjainak simogatását. Rózsa néni mosolyogva nézte a homokórát. Tudta, az idő telik, de a szeretet örök. Amíg a zongora és dallama élt benne, férje mindig vele maradt. A homokóra az időt méri, de a szeretet időtlen.

 Az idő fodros, selymes takarója alatt, ahol az emlékezés és a vágyak szálai összefonódnak, egy rejtett kert ölelésében nyugszik a béke fehér galambja. Nem egy tollas madár ő, sokkal inkább a remény eleven szobra, egy szelíd sóhaj, amely a szívből fakad, és a világ zajos forgatagában is utat talál a csendbe.    Virágok közt szunnyadó álom ő.    Fészke puha, mint a felhők öle, és virágos ágak szövedékéből szőtték. Minden szirom egy-egy elfeledett mosoly, minden levél egy elengedett sérelem. Ott szunnyadva, fehér tollazata a hajnali harmat csillogását idézi, szemei csukva, mint két csendes tó, amely a béke mélységét tükrözi. A tavaszi szél lágyan simogatja, mintha maga is tudná, milyen kincset őriz. A fák ágai anyai karokként fonják körül, védelmezve ezt a törékeny álmot, amelyből egy napon a világ megváltása sarjadhat. Ahogy a nap első sugarai áttörnek a lombokon, megcsillannak tollazatán, és egy pillanatra úgy tűnik, mintha maga a fény is csak idáig jutna, meleg...

 Az est lassan terült szét az égbolton, fekete pillangóként mosva el a nappal harsány színeit. Ott álltam, a lelkem csillagporos vándorútjának végállomásán, ahol az időtlen csend ölelt körül. A kapu előttem, nem aranyból, hanem valami fényszálakból szőtt, mint az emlékezet finom hálója, melyben minden elveszett pillanat apró gyöngyszemként ragyogott.    A szél, egy láthatatlan lantművészként, halk melódiákat dúdolt, amelyek az elfeledett álmok visszhangjaként szálltak, és a lelkem mélyén rejlő vágyakat ébresztették fel. A szívem, mint egy megfáradt vitorlás, ami a hosszú utazás után végre kikötni készül, és a messzeségből hozzá érkező lágy fuvallat számára már az örök béke ígéretét hozta.    Mögöttem az élet, egy elhagyott színház, amely színpadán már kihunytak a fények. A nevetések és a könnyek, a sikerek és a bukások, mind-mind halványuló árnyakká szelídültek, mint a reggeli köd, amely elillan a felkelő nap sugaraiban. Előttem a határtalan ismeretlen, akár egy...

 A sötét tengeren, ahol a horizont egybemosódott az éjszaka baljós fekete fellegeivel, hánykolódott a szellemhajó, egy gigantikus, háromárbócos óriás, melynek vitorlái szakadt lobogóként csapkodtak a szélben. Nem volt kormányosa, mégis szelte a hullámokat, mintha egy láthatatlan kéz vezetné a végtelenbe. Minden villám fényének felvillanásakor láthatóvá váltak rothadó deszkái, melyek mintha az idő martalékává váltak volna, mégis kitartottak, dacolva az elemek dühével. A villámok, mint az ég ostorcsapásai, úgy cikáztak körülötte, megvilágítva az árbócok csúcsait, s azok ujjaként meredtek az ég felé, némán könyörögve, vagy éppen fenyegetőzve.    A hajótestből, mintha a tenger mélye nyelte volna el őket, kísérteties sóhajok szálltak fel. Ezek a hangok, a szélviharba vegyülve, elkárhozott lelkek panaszai voltak, akiknek örökös bolyongás jutott osztályrészül ezen a végtelen vízen. Minden hullám, amely a hajó oldalának csapódott, egy-egy elveszett emlék suttogása volt, egy-egy b...

 Éjszakánként, mikor az ég egy fekete bársony, és a csillagok gyémántként szóródnak szét rajta, letérdelek sírodnál, anyám. A hideg föld a tenyerem alatt olyan, mint elnémult szíved, de én mégis érzem dobbanásainak halk visszhangját. Várom, hogy felragyogjon újra utolsó húsvéti mosolyod, mint tavaszi hajnal a hófödte tájon, és elűzze a fagyos magányt a lelkemből.    A szél suttogása a fák ágai közt régi meséket hoz, melyeket egykor altatóként dúdoltál nekem. Minden levél rebbenésében ott van a Te nevetésed, s az én könnyeim suhanása, mint egy pillangó szárnycsapása. A csend, mely körülölel, nem üres, hanem tele van veled anyám, mint egy patak medre a sosem apadó forrás vizével. Én most is várok, várom, hogy a remény rügyei kihajtsanak a fájdalom fagyott földjéből, és megmutassák, hogy a szeretet fénye még a síron is átragyog.    Emlékszem a kezedre, ahogy simogatott, a hangodra, ami patakcsobogásként ringatott álomba, a tekintetedre, ami csillagként ragyogott az...

 Tegnap este a halál torkában jártam, s mivel hellyel kínált, leültem, vele vacsoráztam. Az asztalunkat a csend szőtte fekete damaszt terítette be, és a gyertyák, melyeknek lángja álmosan pislogott, a múló időt festették a falakra.    A levegő nehéz volt, mint az ólom, mégis áttetsző, mint a végtelen üresség. Nem volt étel, csak a sors morzsái, melyeket némán rágcsáltunk, és nem volt ital, csak a feledés kristálytiszta könnye, mely lassan folyt le a torkunkon.   Minden egyes pillantása egy jéghideg ölelés volt, mi szívembe markolt, s minden szava egy homályba vesző emlék, mely suttogva szállt el a szélben. Időtlen csendben ültünk, ahol a múlt s a jövő egybefolyt. A tűnődés árnyai táncoltak a teremben, s a lelkek halk suttogása kísértette a hallgatást. Láttam benne a végtelen nyugalmat, ami a hosszú úton elfáradt vándorra vár, és a szelíd elengedést, ami elringatja azokat, akiknek már nem maradt ereje küzdeni.    Vacsoránk a létezés utolsó íze volt, egy kese...

 A végzet tengerén sodródom a remény tutaján tova,  egy törékeny alkalmatosságon, melynek gerendái a sosem volt álmok fájából faragtattak. Ez a tutaj a csend szigetére tart, ahol a szavak súlytalanok, és a gondolatok néma madarakként szállnak. Nincsenek kikötők, nincsenek partok, csak a végtelen víz, mely hol barátságos, hol ellenséges arccal fordul felém. A só íze a számon az elmúlt könnyek emlékét idézi, és a szél süvítése, a tengerzúgásába fulladt kiáltások hangját hozza. Sodródom a végzet tengerén tova. Hol senki nem lát, oda. A láthatatlan határ mögé, ahol a létezés csupán halk suttogás. Az ismeretlen felé tartok, ahol a holnap  még csak egy pislákoló csillag a távoli égen.

 Eljön az évnek az a varázslatos szakasza, amikor vizeink – tavak, folyók és holtágak – lüktető élettel telnek meg. A tavaszi nap melengető sugarai felébresztik a vízi világot, és kezdetét veszi a keszegek, pontyok és többféle hal násztánca, egy ősi, ösztönös rítus, mely a természet örök körforgásának egyik legszebb megnyilvánulása. Ha jókor és jó helyen vagy a vízparton, Te is láthatod, s hallhatod e csodás tavaszi jelenséget.    A vizek ekkorra már felmelegedtek, és a tó fenekén, a hínár rejtette öblökben, vagy épp a nádas szélén, ahol a víz csendesen hullámzik, megkezdődik a készülődés. A pontyok, ezek a megtermett, hol ezüstös, hol aranyló páncélos lovagok, izgatottan cikáznak, testük néha a felszínre tör, apró, aranyos szikrákat szórva a napfényben. Nászdaluk nem hangokból, hanem a víz rezdüléséből fakad, egy csendes, mégis érezhető vibrálásból, amely betölti az egész vízi birodalmat. A hímek udvarolnak, testüket a kiszemelt nőstényhez dörgölve, izgatottan kergetőzve...

 Ó, bársony éj, te fekete, te mély, ráborulsz az erdőre, mint fekete kámzsa, s rád hull lassan a csillagok ezüst varázsa. A fák közt sok kis titkos fény táncol, s a szentjánosbogárnász zsongva magához láncol. Apró lámpásként gyúlnak ők fel, sorra, mint égi gyöngyök, az erdő bokrain szétgurulva. A suttogó széllel ringnak oda-vissza, s a holdfény patakján mind a szerelem vizét issza. A mézillatú nyári erdei légben szinte úsznak, szívük dobbanásával ritmust festve, búcsút intenek a mának s a múltnak. Dallamként susognak a fények, mint túlvilági varázslatos ének, a szerelem tüze ég bennük, s nézd, mint égő lelkek, tényleg elégnek. Elbűvölten nézed ezt a csodát, amint a sötét leplet fénnyeikkel szaggatják éjfélig tovább. Közben elfog az élet öröme, a pillanat varázsa, ahogy fényük ott körülötted, már halványulva pislákol, mint egy haldokló szívnek lassan kialvó lámpása.

 Napraforgó tündér, a nyár mosolygó arca, nem más, mint maga a fény suttogása, mely arany szirmokba öltözve hajt fejet a Nap előtt. Minden egyes hajnalban, amikor a pirkadat első fényei a horizontra kerülnek, ő is ébred, mint egy álomból szőtt dallam, és lassan, méltóságteljesen fordul az égi tűzgolyó felé. Nem csak egy virág, hanem a Nap földi tükre, a Föld és az Ég örök táncának szépséges tanúja.    Szirmain, amelyek a nyár arany páncéljai, ott pihennek a hajnali harmat gyöngyszemei, a Nap első könnyei, amelyeket ő maga iszik meg, hogy ereje teljében ragyogjon tovább. A magok, amelyeket rejt, nem csak új életet hordoznak, hanem a remény apró szemei, a jövő ígérete, amelyek a széllel és madarakkal, mikor kiperegnek, messze szállnak, hogy újabb napraforgó mezőket ébresszenek.    Napraforgó tündér a vidámság szobra, a meleg ölelés, amely a földből fakad. Látványa maga a béke, egy csendes üzenet arról, hogy a sötétség után mindig eljön a fény, és a természet ismét...

 Ahogy az alkonyat bíborszínű szárnya lassan az erdőre telepszik, és a fák árnyai megnyúlnak, mintha suttogó óriások kelnének életre, úgy ébred fel egy másik, titokzatos világ is. Ekkor, a nap utolsó leheletével, megkezdődik a szentjánosbogarak éjszakai tánca, egy olyan fényszínház, amely csodának nincsen párja.    Mint apró, repülő csillagok, úgy jelennek meg a bogarak a sötétedő aljnövényzet felett. Elsőként csak egy-egy pislákoló fényecske tűnik fel, mint a messzi járó hajók magányos jelzőfénye a háborgó tengeren. Aztán egyre több és több, mint megannyi parányi lámpás, amelyet valami láthatatlan kéz gyújt meg a fák között.    A sűrű lombok között eltévedt fénysugarak úgy vibrálnak, mint ezer apró zöldes-sárga gyémánt, amelyeket egy láthatatlan ékszerész szórt szét a bársonyos sötétségben. Nem rendezetlenül, hanem egyfajta kozmikus rend szerint, ahol minden egyes felvillanás egy titkos üzenet, egy hívás, egy válasz a néma éjszakában. Az erdő mélye ekkor egy él...

 Egy apró kéz, mint a hajnal sugarának fénye, nyújtja a csokrot, s a másik a csokorért, majd szívét adja cserébe. A sárga virágok olyanok, mint a nap szelíd mosolya, s az anyai szemekben tükröződik e tiszta csoda. Édesanya arca fényesen ragyog, mint az ébredő rét hajnalban, akár a fűszálak a harmatban. A gyermek kacaja lágy dallam, mi betölti a teret, s temploma az örök szeretet. A virágok illata, mint egy emlék édes lehelete, összeköti a múltat, jövőt, s a lelkek rejtekhelye. E pillanat örök, mint sok csillag az éjben, s szívük összefonódik egy kedves ölelésben. Ez a szép csokor nem csak virág, hanem a léleknek tükre, a szeretet himnusza, mely ott száll kettejük közt örökre. A gyermek édes mosolya olyan, mint a napnak aranyló fénye, egy életre beragyogja anyja világát tiszta szívből jövő reménye.

 Az asztal csendes tengerén, hol régmúlt gyertyák alszanak, egy sárga sziget fekszik, az idő pecsétjével rajta. Egy boríték az, mint az idő fogságába zárt pillangó, szárnyait rég összecsukta, de szíve még pislákol és vár. A megsárgult papíron a ráncok mesélnek, s múltat lehel minden szála, mik közben halk sóhajt regélnek. A pecsét, mint egy vérző szív, vagy megkövült könnycsepp, védelmező őrként benne a régmúlt titkát őrzi. Ahol lehet, alszik egy szó, egy érzés, tán egy vallomás, mint ősi kincsesláda, mi mélyén rejt egy vágyat, mit nem láthatott még senki más. A tinta vonala egy patak, mely forrást rejt, ki olvassa, vele a múltba merül, mi megérinti lelkét, s a lélek nem felejt. A néma suttogások benne egy elrejtett dallam vágyait ontják, s az felcsendül majd, ha ujjak óvatosan felbontják. S akkor, mint a fény, mely szűz hó alatt ébred, a ragyogó igazság végre napvilágot érhet. A boríték, ez a régi, bölcs szelence, nem csak papír, élő lélek, mely lélegzik, s perzsel, akár egy kemen...

 Az erdő itt él belül, számomra nem a látvány emléke, hanem a lelkem mélyén gyökerező, örökzöld táj. Amikor belépek a fák közé, az nem egy kirándulás részemről, hanem egyfajta hazatérés, mintha a csontjaim is a gyökerek emlékeit hordoznák. A napfény, ahogy átszűrődik a lombkoronán, nem egyszerű fény, hanem aranyló lélegzet, amely betölti a tüdőmet és új életet lehel belém.    A fák nekem nem néma óriások, hanem bölcs hallgatók. Amikor átölelek egy érdes törzset, érzem a benne pulzáló, évszázados életet, mintha a saját szívem ritmusa is lassulna, hogy egy ütemben dobogjon az övével. A kéreg barázdái nem csak ráncok, hanem történetek, alatta évgyűrűkbe zárt titkok rejlenek, melyek a szél suttogásában kelnek életre.    Beszélek hozzájuk, nem szavakkal, hanem a csend mélyén rejlő érzések nyelvén. A félelmeim elszállnak a levelek susogásával, a reményeim pedig a madarak énekével szállnak fel a magasba. Az erdő a tükröm, a benne lakó nyugalom az enyém is. A mohával bo...

 Sírok között járok álmaimban, mint egy szürke köd a hajnali mezőn. A fejfák, mint néma katonák, sorakoznak, mindegyik egy-egy elnémult történet, egy bevégzett élet őrzője. A kövek hideg tapintása emlékeztet a hiány hűvös leplére, mely szívemet borítja. Keresem azokat, akiknek a hangja már csak a csendben visszhangzik, akiknek a mosolya a csillagok fényében él tovább.    A márvány angyalok szomorú tekintete követ, mintha ők is tudnák, milyen gyötrő a keresés a nemlétezők után. A sírok közötti ösvények labirintusában bolyongok, a remény foszlányaiba kapaszkodva, mint a borostyán a rideg kőfalba. Minden egyes név egy emlék morzsája, egy elveszett pillanat képe, mely a lélek vásznán halványan dereng.    A szél lágy susogása a túlvilág suttogása, talán ők üzennek, vagy talán csak a fák sóhaja ez az elmúlás felett. A virágok, melyeket kezemben hozok, színes foltok a szürkeségben, a szeretet makacs jelei a végső búcsú földjén. Tudom, hogy nem találom meg őket, kik elm...

 A Boldogság tava egy gyönyörű víztükör volt a zöldellő völgy szívében, maga az öröm esszenciája, egy csendes, mélykék mosoly a föld arcán. Vize nem csupán tükrözte az eget, hanem magába szívta annak legtisztább árnyalatait, s lágy hullámai úgy ringatóztak, mint egy álmodozó szív dobbanásai. Partját smaragdzöld fűszőnyeg szegélyezte, melyen apró, sokszínű virágok nyíltak, mintha a tündérek elszórt ékszerei lennének.    Egy nap, amikor a nap sugarai a felhőkön át szórt fénnyel járták át a tájat, egy tündér érkezett a tóhoz. Hajában a hajnal harmata csillogott, mint apró gyémántok, s léptei olyan könnyűek voltak, hogy a fűszálak alig hajlottak meg alatta. Ruhája a szellő selyméből szövődött, s a napfényben ezernyi színben játszott.    A tó partján megállt, s tekintete elmerült a víz mélységében. A Boldogság tava visszanézett rá, s a tündér úgy érezte, mintha egy régi, kedves barát szemébe nézne. Lassan levetette éteri ruháját, s teste, mint a holdfény szövete, bel...

 A lelkemben rég volt fény, akár egy sötét szoba, függönyök mögé bújt, a nap nem látta soha. Félelem volt fala, a rettegés a zár, kint zsongott az élet, bent csak a néma gyász, mi vár. De ma kezem remegve nyúl a kilincs felé, egy új nap ígéretét érzem belé. Ablakot nyitok, mint egy kékülő hajnal, ahol a csendet hűvös szellő bontja fel, nagy robajjal. A világ egy kert, minek eddig nem láttam virágát, mert nem éreztem ennek hiányát, nem hallottam benne a madarak boldog szavát, nem fürödtem benne s nem élveztem csodás tavát. De most beengedem a nap sugarát arcomra, beléd karolva, s vele a remény zöld hajtása kél szívemben dalolva. A bezártságom láncai lassan leoldódnak, a félelmek szürke árnyai messze elmosódnak. Ez az ablak egy kapu, egy újrakezdés, hol a lelkem végre szabadon lélegzik s ki kell rajta szállnom, nincs menekvés. Kíváncsian nézek ki a tájra, a távol hívogat, szívemben egy eddig nem érzett vágy simogat. A világ vár rám, s én bátran lépek elébe, az ablakon átszállva, eltű...

 Az élet egy tenger, s én egyetlen levél, szakadt faágról hullva elveszetten sodródom rajta, ahogy tajtékzó hulláma elér. Nincs gyökér, mi tartson, nincs szél, mi irányít, csak vize ringat lágyan, s a végtelenben még látom, ahogy egy torony halványan éjszakánként világít. A nap fénye reggelente a vízen, mint aranyhíd, néha még felvillan, emlékeztet arra, hol van a part, mi lehet, egyszer majd végleg elillan. Hajnalonta a horizonton távol, ott ködbe burkolódzva, a remény egy sirály, mi elszáll, s eltűnik majd egyszer, messze róla. Alattam a mélység sötét, s titkokat suttog, felnézek, a csillagok távoli pislákoló fények, mint néma tanúk, nézik, ahogy visz a víz egyre csak beljebb, de még élek. Az élet tengere visz tovább, nincs megállás soha, csak a víz éneke zúg, s elragad végtelensége, ami egy csoda. Mikor érek már oda? Talán egy nap zátonyra vet a sors keze, vagy egy új folyót talál, s más tengerbe vezet, hol még megfoghatok egy szerető kedves kezet. Nem tudom, de addig ringatózom...

 Ébred a hajnal Noszlop fölött, mint egy álmos róka, lassan nyújtóztatja aranyló mancsait a Bakony zöldellő hátán. A falu, egy csendes ékszerdoboz az erdők ölelésében, még magába szívja az éjszaka hűvös leheletét. A házak, egymás mellé bújva, mint egy összetartó család, őrzik a bennük szunnyadó embereket, emlékeket és reményeket. A Somló, az égre törő bazaltóriás, büszkén magasodik a táj fölé, miközben a koronáján található váron és kilátón a hajnali fény játéka ezüstösen megcsillan. Olyan ő, mint egy bölcs öregúr, aki évszázadok óta szemléli a lenti életet, a szőlősorok zöld hullámzását, melyek, mint szorgos hangyák, járják be a hegyoldalt. A szőlőtőkék, a nap szerelmesei, már készülnek befogadni az új nap sugarait, hogy édes nedűjükkel majd ősszel megörvendeztessék a vidéket. A Noszlopot körülölelő lankák, mint egy puha, zöld szőnyeg, egészen a horizontig terülnek. A rajtuk kanyargó utak, az idő ereiben futó patakokhoz hasonlítanak, éltető vizet szállítva a táj szívébe. A mezők v...

 A hangom majd halkul, mint őszi szél zúgása, mint egy távoli dallamnak csak emlékké válása. Lépteim nyoma elvész majd a nedves erdei földben, mint egy elszálló álom, mely tán sosem volt, s eltűnt a hajnali ködben. Tekintetem is fátyol borítja majd, mint egy szürke köd, alóla halványan látom csak, amint a világ lassan távolodik tőlem, s elúszik, akár egy elhagyott öreg hajó, mi számomra már semmire sem jó. Hallom, ahogy a szívem dobbanása egyre halkabb, akár a csend, már csak úgy ver, mint egy elnémuló harang, a messzi hegyek völgyeiben, ott lent. A kezemet elengedi majd egy régi, kedves kéz, mint őszi levelét a fa, mit a szél elszakít tőle, s messzire sodor, miközben ő még a fára vágyakozva visszanéz. A szavak, mit mondanék, már a csendben vesznek el, mint elszórt mag, melynek sosem lesz esélye többé arra, hogy kikel. Eltűnök a ködben, lassan és szépen, mint a hajnali harmat, mikor már a nap ragyog az égen. Ne keressetek ott, az erdőn, hol már többé nem leszek, ott csak reggelente...

 A nap már elbújik, fáradt a fény is, sötét bársonyként terül az éj, s vele gyengéden Rád terülök én is. Csillagok gyúlnak, mint apró szemek, titkokat suttog a csend, megrezzenek. Közben fogom szorosan kezed, együtt oly jó Veled. Kéz a kézben, sok édes éjben. Mintha egy horgony lenne az élet viharában, kapaszkodok belé, mint levél a fába, egy szeles, hűvös őszi éjszakában. Érzem a bőröd lágy melegét, s ez számomra örök menedék, lépjünk halkan az éjen át, s közben hallgassuk a csalogány szép éji dalát. Régen, emlékszem, nem kellett szó, a csend beszélt helyettünk, a két lélek táncolt, s szerelmesek lettünk. Az éj ölelt minket körbe lágyan, s úgy érzem, ezzel beteljesült minden földi vágyam. Kéz a kézben az úton Veled, miközben mosolyogva csillog a szemed, míg csak tart az élet, s a halál álmából fel nem ébred, szívünk egy ütemre dobog véled. Ez a mi erőnk, szeretetünk, mi hatalmas, s történetünk, mi örök, mit életünk varázsszőnyegén, köszönöm, hogy ketten együtt Veled, évek óta szöv...

 Bennem tél van megint, a Múlt vastag kabátja vállamon pihen, benne sok régi emlék, hű társam idebenn. Bársonyos ujján régi álom száll, súg egy mesét egy régmúlt éjszakán. Zsebében őrzöm az időnek morzsáit, egy régi levél, egy elszáradt virágcsokor összetört torzsáit. Zsebei mélyén titkok lapulnak csendben, mint elfeledett sóhajok, egy régmúlt szerelemben. Érzem a tapintását, mely puha és lágy, akár abban az elmúlt szerelemben a fellobbant régi vágy. Anyaga emlékek szövete, mi kopott és finom, minden egyes szála egy elmúlt alkalom. Gombjai csillagok, mik már rég kialudtak, de hajdanán fényeik lelkemben ragyogtak. Gomblyukai közt a pillanat megállt, bennük már a szél süvít, de lelkem még bélésében egy régi mosolyt, egy elhalkult szót talált. Ahogy a téli szél susog, csendben csak hallgatok, s szívemig hoz egy régmúlt dallamot, mikor kettőnk közt a láng fellobbant, s azon a hideg télen szívünk egy ritmusra dobbant. Hátán érzem ujjaid nyomát , s gallérján illatod, egy ölelés emlékét, ...

 Ahogy a nap reggel lágyan kezdi átszőni az égbolt vásznát, a gyurgyalagok felbukkannak, mintha a szélrózsa minden irányából érkeznének. Apró, ékszerszerű testük a levegőben táncol, egy láthatatlan karmester vezényletére. Szárnyaik gyors ütemben suhannak, mintha apró dobverők lennének, melyek a csend dallamát verik fel.    A fészkelőhelyük felett, a folyópart meredek falában vájt otthonaik sötét szája előtt, igazi légi balettot járnak. Le-fel cikáznak, mint a szivárvány apró darabkái, néha hirtelen megállnak a levegőben, szinte megfagyva egy pillanatra, mielőtt újabb, szédítő piruettbe kezdenének. A napfény megcsillan tollazatuk ragyogó színein – a smaragdzöld, a mélykék és a rozsdavörös vibráló árnyalatai olvadnak össze, mintha a nyár legszebb virágait szórták volna szét a magasban.    Én itt ülök, a csónakban csendesen csorogva, és nézem ezt a lenyűgöző előadást. A gyurgyalagok a szabadság megtestesítői, a levegő virtuózai. Ahogy kecsesen szelik át a folyópart...

 A nyár íze ott lógott a levegőben, édes és finom volt, mint a nagymama lekvárja a kamrában. A nap aranyló sugaraival borította be a kertet, minden egyes fűszálat ragyogó zöldre festve. És mi, a térdünket is gyakran lehorzsoló, örökké izgő-mozgó kölykök, boldogan hagytuk cipőinket a tornác kövén, hogy mezítláb szaladhassunk a puha, hűvös gyepen.    Milyen csodálatos érzés volt! A föld simogató érintése a talpunkon, a fűszálak lágy cirógatása a lábujjak között. Mintha a természet maga ölelt volna át minket. A reggeli harmat még gyöngyként csillogott a leveleken, hűsítően csiklandozva a talpunkat, ahogy átfutottunk rajta. A délutáni nap forróságában pedig a felmelegedett föld átadta a nap energiáját, élettel töltve meg minden egyes lépésünket.    Nagyanyám kertje tele volt rózsákkal, melyek illatoztak egész nap az udvaron. Nagyapám hátul reggelente kaszálta a füvet a hátsó kertben és elöl az udvaron is, hogy tudjunk kedvünkre játszani.    A fű illata bel...

 Gyomra mélyén tátong néma űr, mint elhagyott fészek, mi téli ágon ül. Az éhség egy kín, egy láthatatlan hideg folyó, lassan marja, emészti őt, nincs már számára semmi új reményt hozó. Csontjainak vázán fáradtság lepel, ahogy mozdulatlan teste ott a koszos matracon hever. Tekintete üres, mint kiszikkadt kút, minek kövei szárazak maradtak, benne is a vágy cseppjei már rég elapadtak. Lelke, mint egy szárnyaszegett madár, keresi a morzsát is, de sajnos nem talál. Az éhség árnyéka hű társ a nyomorban, csak a korgás, mint panasz, van a kis gyomorban. Hallatszik testéből a korgó ének, de üres a tányér, meghasad a szív hallatán e nyomorult zenének. Csontos a háta, mint egy törékeny ág, szája szikkadt föld, mely jó ideje esőt nem látott, s ételt nem talált, teste a szélben reszketve várja a halált. Álmában kis keze kinyílik, mint egy hervadt virág, kérlelve az urat, jöjjön egy boldogabb s szebb világ. Ott fekve, mint az éhségnek árnya, hosszúra nyúlik kábult, rideg álma, de szívében izzik ...

 Fejemben a gondolatok sűrű erdőként nőnek, miközben lelkem madárként száll, s nekivág a végtelen mezőnek. "S a toll? Az örök láz, mely vérrel karcol, lázadó kézben forradalmat rajzol, egy sóhajból dal, jajból hit fakad, így lesz az ember istenek rokona." Tollából, égi záporként hull a szó, s a papír befogadja azt, mint néma tó. A tinta egy folyó, mely elmémből ered, Csoda ez a toll, magától ír, Ahogy vezeti a kezed. "Ha elhallgat minden, a toll lázadón beszél, Szívemből tör fel, mint ősi, szenteszű szél. Soraim mélyén emlék és vágy bolyong, S velük együtt sír az Idő és a Gond." Minden sora ablak, s a vers egy híd, mi két part közt ível, az érzés pedig átkel e hídon, ahogy az ihlet szélként suhan, s rímel. "A lelkemből kél minden szent szava, Tollam hegyén reszket az éjszaka. Nem én írok – a végzet súgja meg, S a sorokban sírnak az istenek."

 Egy elkésett levélben érkezett híred, mint esti szélben hulló, száraz levél, csak úgy idetévedt. Rajta a tinta halvány, a papír már régi, egy régmúlt érzés bús üzenete, mi a szívem még tépi. Olyan, mint csillagnak fénye, mely felém évmilliók óta fut, s mire ideér, forrása rég kihunyt. A szavak benne már nem szállnak, mint dermedt pillangók szárnya, csak állnak, s egy letűnt nyárnak halvány emlékévé válnak. A szív, mely olykor várta, rég más ritmusra dobog, a seb begyógyult, s a fájdalom miatt már nem zokog. De mégis, ahogy olvasom lassan a sorokat, egy régi árnyék suhan át, visszahozva letűnt korokat. Egy emlékfoszlány, egy halvány illat száll, egy elveszett perc, mely rám már soha nem talál. E késő üzenet, mint elhalványult remény, emlékeztet arra, ki többé nem lehet az enyém. Elkésett dallam, mi soraiban áll, s az esti szélben, ahogy jött, úgy szép csendesen tovaszáll.

A lelkem egy zongora, rég nem játszott rajta kéz, porlepte billentyűinek hangja néma csendbe vész. A húrok megnyúltak, szívem kicsit lomha, nem zeng úgy, mint rég, hangja már tompa. A régi dallamok, mit a szív még dalol, ott vannak mélyen bent valahol. De érzem még a vágyat, egy új melódiát, egy friss akkordot, mi a csendet töri át. S láss csodát! Egy hangoló érkezik, egy finom, selymes, értő kéz, a rozsdás csavarokat, s mindent újra néz. A kalapácsok táncolnak, a húrok feszülnek, egyenként élednek, s a hangok már repülnek. A tompa zengésből tisztább hang fakad, a régi harmónia lassan, de újra szárnyra kap. Ilyen a szív, néha elhangolódik, s a fájdalom súlya alatt csendbe burkolódzik. De van remény mindig egy gyengéd érintésre, hogy újra szóljon tisztán a szeretet zenéje. Mint a vén zongora, mit újra hangolnak, a szív megújul, ha a régi sebek múlnak. Egy szép napon újra énekel egy gyönyörű égi dalt, mely betölt két lelket, s elűzi a régi bajt.

 A kék bolygó, mint álmaink lágy óhaja, az űr sötétjén ringatózó csillagok sóhaja. Zöld szíve lüktet, s erdők mélyén dobban, folyók az erek, melyekben hal csobban. A nap aranya csillog a tó szemében, a szél az ő lélegzete, suhan a réten. A hegyek, mint óriások, az ég felé nyúlnak, bölcs ráncok a völgyek, hol patakok zúgnak. A sok virág az Ő mosolya, mely színes és édes, a madarak dala, mint szivárvány, oly ékes. Az eső könnyei, melyek néha tisztára mossák, sajnos az ég bánatát az emberek okozzák. A Hold ezüst álma, mi éjjel betakarja, még talán megmentheti az ember, ha akarja. Ne feledjük, mi is része vagyunk e csodának, apró sejtjei e hatalmas, élő világnak. Óvjuk hát együtt e drága kincset, féltve, hogy a jövő nemzedék is láthassa, mily gyönyörű a tengerek kékje.

 Földünknek, ennek a kék-zöld ékszernek a kozmosz bársonyán, ma ünnepeljük napját. Lélegzete, a szél, lágyan simogatja arcunkat, mintha egy tovatűnt suttogás érne el hozzánk a múlt mélyéből. A nap aranyló sugarai festik ragyogóvá a tájat, minden egyes fűszál egy apró, zöld csodaként nyújtózik fel az ég felé.    A folyók, a bolygó kék erei, lassan lüktetve csordogálnak, életet szállítva a szomjas földeknek. A hegyek, a Föld alvó óriás őrei, csendesen szemlélik az idő múlását, s arcukon az évszázadok ráncai mélyednek. Az erdők, a bolygó zöld tüdeje, melyek frissítő leheletükkel ajándékoznak meg minket, hogy élhessünk.    A madarak kik, mint apró, szárnyas tünemények, énekükkel a természet örök dallamát zengik. A virágok, a Föld mosolya, színes szirmokkal hívogatják a rovarokat és pillantásunkat, illatuk láthatatlan ölelésként leng körül mindent.    Ma emlékezzünk, hogy ez a bolygó az otthonunk, egy törékeny csoda, melynek minden egyes lélegzetvételére vi...

 A dermedt föld alól, mint álomból ébredő fa, a gyászban rügyezik már a csend, a néma sóhajok s zokogás kora elszállt. A szívűnk, mint régi, téli fészek, most új tüzet rak, s a hamu alól kikel benne egy lélek. Bánatunk eltűnik, mint eldobott kő, mely mélybe zuhant a sötétben, most öröm, s fényes madárként szárnyal a végtelen égen. Ahogy a bánat ködje foszlik, mint reggeli pára a réten, a nap aranyra fest be mindent újra a léten. A múlt emléke, mint régi, elszáradt virág, illatát vesztve hull a feledés homályán át, oda, hol már virul a világ. A jövő, mint friss vetés, zöldell, reménnyel telve szívünk, s mindenkit boldogság tölt el. A sírásból hang születik, mint forrás a sziklából, üres a sír, s Ő visszatért a halálból. A szív dobbanása, mint harangszó messze vidéken, hirdeti a csodát, hogy a halálból élet ébredt éppen. Útján Galileáig, végig csillagok gyúlnak, eddigi fájdalmunk után, most örömkönnyek hullnak. Feltámadott, s legyőzte a halált, ezzel újra írva a sorsot, szívünkben ör...

 A víz tükrén cikáznak, mint ezüst szilánkok, egy napra született, tündéri álmok. A múlt árnyából felsejlő fényes pillanat, ahogy a folyó ringatja őket, mint mikor álmod gyönyörű és szabad. Szárnyuk csapása a szellő suttogása, táncuk a lélek tiszta ragyogása, létük egy percben égő vágy, mulandóságuk édes és lágy. A hold ezüst leplet terít rájuk, s ők alatta táncban mondják el utolsó földi imájuk. Együtt lebegnek a fényben, s nem ismernek gátat, miközben már a parton a végzet öleli a fákat. Táncuk gyümölcse a Tisza mélyén álomra szenderül, hogy majd egy holdvilágos nyári éjen előbújjon, s a folyó újra táncra penderül. Emlékük a vízben addig is tovább él, egy örök tánc, mit a folyó csobogása minden éjjel elmesél.

 Ültem egy sziklán, s miközben elmerengtem a hegyek mögött eltűnő naplementi szikrán, előttem a kísértés tengere morajlott, mély és sötét volt, ahogy hívó szava idehallott. A tiltott gyümölcsök édes íze csalt, mint pokol tüze, belülről mart.    Ahogy ott, a kísértés tengerének partján ültem, a hullámok selymesen nyaldosták a lábamat, szép fehér selyem ruhádban mellém ültél Te is. Csak egy a szakadék mélyén hullámzó csatorna, a vágy csatornája szelte ketté a köztünk lévő sziklás tengerpartot. Nem volt ez vad, háborgó tenger, hanem egy csábító, mély vízfelület, melynek felszínén aranyló fények táncoltak a naplementében. Minden cseppje ígéretet hordozott, egy suttogást a vágyról, egy illékony képet arról, ami lehetne, ha eltűnne ez a szakadék, s a csatorna kettőnk közül. Az előttem elterülő öböl, egyik partja a pokol, hol kiégett sivár táj húzódott , másik pedig a mennyország, ahol angyalok időztek, s minden virult.    A távolban csillogó szigetek hívogattak, minde...

 Mikor ezüst utat rajzolsz éjszaka a tavon, hadd szárnyaljon szívem s képzeletem, hagyom! Vonzásod oly távolból is érzem, ahogy sokszor a hullámzó vizet nézem. Lassan elindulok vágyaim útján feléd, mint örök múzsámba, úgy kapaszkodok beléd. Egyszer talán a sötét éjben, árván, megérinthetem felszíned, szállva szívem szárnyán. Fényedben fürdik a csend, az álom is megszelidül, szívemben szeretet szövődik, lelkem beleszédül. A tó tükrén néma csodák közt egyre fényesebb leszel, engem az éj karja lassan átölel. A gondolat hozzád száll, mint néma, halk ima, ott ragyogsz a víz tükrén, ahol a vágy sosem hűl ki ma.

 Szeretek kiérni az erdőből ezekre a csodás helyekre, melyek vonzzák az állatokat is. Itt mindig valami csodát láthatok, ha szép halkan megközelítem. Itt laknak a tisztás különleges lakói, akik rokonságban állnak a tavi és nádi testvéreikkel, akiket az éjszaka varázslata alatt lehet megcsodálni. A tisztáson viszont a legkülönlegesebb időszak a hajnal.    A tisztás tündérei a hajnali pára leheletéből szőnek ruhát, melyen a reggeli napfény sugarai ezüstös harmatcseppekként csillognak. Szárnyuk, mint a szitakötők áttetsző hártyája, a szellő legkisebb rezdülésére is meglebben, s a virágok illatát festik láthatatlan ecsettel a levegőbe. Hangjuk a földfelszínre törő forrás csobogása, a levelek susogásának éneke, mely a szív legmélyebb húrjait pendíti meg.    A tisztás maga egy virágos szőnyeg, melyet a százszorszépek hófehér csipkéje szegélyez. A gombák kalapja alatt apró asztalok terülnek, ahol a tündérek a hajnali harmatot mézként kortyolgatják, s a vadszeder édes l...

 A Golgota ormán szelíden állt, a világ minden bűnéért csendesen kiállt. Nem szólt, nem vádolt, csak tűrte némán Isten Báránya, ahogy felviszik az áldozati létrán. Véres verejték gyöngyözött homlokán, ahogy a sötétség órája ránehezedett ott, a Golgotán. De hű maradt az Atya akaratához, Isten Báránya, a saját végső áldozatához. A kereszten függött, s fájdalom kínozta, a szeretet lángja mégis visszahozta. Megváltásunkért ontotta szent vérét, Isten Báránya, ki elvitte az emberiség vétkét. Feltámadt dicsőn, legyőzte a halált, új reményt hozott, s az örök hit ránk talált. Dicsőség Neki, ki értünk szenvedett, Isten Bárányának, ki örökké szeretett.

 A madarak az erdő szívének dobbanásai, apró, tollas ritmusok, melyek átszelik reptükben a fák zöld rengetegét. Gyakran sétálok az erdőn, figyelve minden mozdulatukat, hangjukat, hátha felismerem, ki annak gazdája. Hajnalban, mikor a nap felkelő sugarai átszűrődnek a lombkoronán, hangjuk ébreszti az alvó tájat, olyan, mintha láthatatlan ujjak pengetnék a levelek hárfáját. Énekük nem csupán dallam, hanem az erdő lélegzete, egy régi nyelv, mely a szél susogásával és a patak csobogásával fonódik össze.    Repülésük a fák között nem más, mint a levegőbe rajzolt tánc, mely mindegyiküknek más és más, de jellegzetes, mert az avatott szemnek erről is felismerhető egy-egy faj. Szárnyuk suhogása a csendet megtöri, ahogy kecsesen cikáznak a vastag törzsek és a sűrű ágak között. Mintha a fák lelkei lennének, szabadon szárnyalva a zöld katedrális boltívei alatt.    Fészkeik apró, gondosan szőtt otthonok, a biztonság szigetei a zöld tenger közepén. Gallyakból, mohából és puha...

 A Tisza víztükrére lassan ráesteledik, a nap aranyhídján a hullámok ezüstszürkére váltanak. A folyó felszíne, mint egy hatalmas, sötétlő selyemkendő, megnyugszik a napközbeni hullámok tánca után. A folyóparton ülök, mellettem a fűszálak, mint apró, zöld ékszerek, csillannak meg az utolsó naplementi fényben, s ekkor, mintha a semmiből szövődnének elő, megjelennek a tiszavirágok. Először csak néhány, mint eltévedt csillag a vízen, majd egyre többen és többen. A folyó felett szálló, áttetsző szárnyaik a hold ezüstös fényében úgy vibrálnak, mintha apró tündérek kelnének ki a víz mélyéről, hogy egyetlen éjszakára a levegőben leljenek otthonra.    Táncuk egy égi balett. Felemelkednek a vízből, mint könnyű, fehér lelkek, majd kecsesen cikáznak egymás körül. A hímek, apró udvarlók, légies táncot lejtenek a nőstények körül, akik a víz felszínén várják a szerelmet, mint a nyíló liliomok a hajnali harmatot. A levegő megtelik szárnyuk finom zizegésével, egy halk, éjszakai suttogássa...

 Anyám hangja lágyan szállt felém, mint kedves, régi dallam, édes emlék, kapaszkodott belém. Arca mosolygott, mint ahogyan régen tette, a gond elszállt, s a szívem megnyugodott mellette. Nem szólt semmit, csak nézett rám halkan, de a tekintetében ott volt minden, mit életemben akartam. A szeretet, a gondoskodás melege, mintha egy angyal szállt volna ide le. Éreztem újra a biztonságot, s a szeretetet, mi benne ég, azt a védelmet, mit csak ő adhatott rég. A múlt ködén át egy pillanatra visszatért, s lelkem mélyén újra béke termett, mielőtt megint útra kélt. Az álom sajnos véget ért, a hajnal eljött, s a kép ismét halványulni kezdett, mint a régi fotók, ahogy láttam lassan elballag, miközben még kedvesen mesélt. Mégis, szívemben ott maradt az álomnak nyoma, anyám szeretete, mely el nem hagy soha. Köszönöm ezt az éjszakai látomást, mely kicsit enyhítette az elmúlást. Tudom, valahol mindig velem vagy, még ha szívemben, úgy is érzem, esik, vagy hiányod miatt dermesztően fagy.

 Ültem a parton, néztem a vizet, s közben a Hold ezüst útja hidat épített két szív között. Ahogy a sötétség bársonyos leple ráterült a tájra, a Hold, mint egy égi ezüstpénz, lassan kibukott a felhők mögül. Fénye hűvös és tiszta, megfestette a földet, mintha egy álom suhintott volna végig a csillogó bokrokon, s fákon.    A tó tükörként fogadta a telihold sugárzó ösvényét. A víz felszíne eddig csak sötét és titokzatos volt, most a fény ezüstös hullámszőnyegként terült el a partok között, mintha egyenesen a csillagok szívébe vezetne. A nádas susogása lágy zene volt fülemnek, kísérte a csendet, ami olyan sűrű volt, hogy szinte tapintani lehetett.    Egy magányos alakként ültem a tó partján. Arcom a Hold felé fordult, mintha egy rég elveszett barátot keresnék a fényben. Az ezüst út nem csak a víz felszínén ragyogott, hanem a szememben is, tükrözve a bennem lakozó mély vágyat és a soha el nem múló emlékeket. A szél, mint egy láthatatlan kéz, finoman simogatta a fűszál...

 Mellkasom mélyén lakik egy dobos talán, kinek rejtett dallama számomra örök talány. Néha, mint lágy szellő, s néha vihar talán, ahogy ritmusát veri az élet falán. A szív egy kert, hol érzelmek gyúlnak, s benne a remény rózsái virulnak, lesz, hogy a bánat árnya a kerten halkan átvonul, s a félelem borostyánja majd falára borul. Verése a csend zenéje, egy láthatatlan, finom dallam, s ahogy egyre hevesebben dobog, a szerelem tüze is majd benne fellobog. Néha sajnos a gyűlölet jégszívű madara is rászáll, de talán nem sokat marad, s hamar továbbáll. Minden dobbanása egy elszállt pillanat, egy apró lépés, mely a végtelen felé halad, egy titkos üzenet, mit a lélek ad, mígnem egyszer létünk fonala elszakad. A szív egy tenger, mely mély, titokzatos, s néha háborog, ilyenkor vizén sok hajótörött másik szív zokog. Olykor csendes, s hullámain emlékhajók úsznak, mik a vágyak horgonyán halkan ringatóznak, s miket lehet a csalódás sziklái majd összezúznak. Hallgasd a szíved ritmusát, a saját bel...

 Ég és föld között lebeg a lelkem, benne, mint őszi szélben sárga levélként hulló, kis tüneményekre leltem. A távol hívogat, vágyaim égnek, egy ismeretlen partra sodor az élet. A föld a múlt, s gyökér, a szülői ház, hova eltettem bizonyos dolgokat, mi a mai napig, mint a hideglelés kiráz. A ház padlásán, hol ládában emlékeim szunnyadnak, a ládát lakattal lezártam, ki ne nyissák, ha rábukkannak. Az ég a jövő, egy végtelen varázs, hol megnyílik esténként a holdezüst garázs, s éjjelente csillagok gyúlnak, a magasban pedig fényes titkok tornyosulnak. Szívem lassan kettészakad, mint villám sújtotta fa. Egyik fele lent kapaszkodik a múltba, másik fele száll, a kék magasságokba nyúlva. Érzem a múlt erős vonzását, de hallom a lég könnyed hívását, e két világ határán állok én, egyensúlyozva a lét egy kis törékeny szegletén. A Nap, mint aranyhíd, fénye összeköt eget s földet, rajta jár a remény, a soha el nem múló, de mi össze is törhet. Hosszas keresés után megtaláltam mégis helyem ég és fö...

 Mélyen a smaragdzöld lombkoronák árnyékában, ahol a napfény csak szűrt, aranyló foltokban érintette a mohával borított talajt, élt egy remete. Nem emberi számkivetett volt ő, hanem a természet megtestesülése emberi formában. Szívében az erdő lüktetett, ereiben a patakok vize csörgedezett, és tekintetében a százéves fák bölcsessége tükröződött.    Házikója nem volt más, mint egy öreg tölgy gyökerei közé épített, szerény menedék, amely szinte egybeforrt a természettel. Fala a fa kérge volt, teteje a sűrű ágak szövedéke, ablaka pedig maga a nyitott erdő. Nem vágyott másra, csak a csendre, a madarak énekére, a szél susogására a levelek között.    Reggelente, a hajnal első sugarával együtt ébredt. Kinyitotta a szívét a napnak, és lélegzetével magába szívta az erdő friss illatát. Barátai nem emberek voltak, hanem a szarvasok kecses mozgása, a mókusok fürge ugrándozása, a baglyok mély, bölcs huhogása. Értette a nyelvüket, érezte a félelmeiket és örömeiket.   ...

 Ártatlan szemek, tükrei a fénynek, tele csodával, nem ismernek még könnyet, s így jövői a reménynek. Kis kezek nyúlnak, bizalommal telve, s minden reggel a világra csodálkozva néznek, tiszta szívvel kelve. Ők a remény csírái, a jövő ígérete, lelkükben a szeretet, s a béke üzenete. Hangjuk, mint a csengő, nevetésük édes, a sötétet elűzik, minden bú elvész, s bennünk is nevetés lesz. De az élet néha árnyékot vet rájuk, fájdalom érheti kis ártatlan világuk. Védeni kell őket, óvni a rossztól, hogy megőrizzék szívük tiszta forrását, távol minden gonosztól. Mert ők a legdrágább kincs, a legszebb ajándék e földön, ártatlanságuk, akár a legtisztább forrás vize, mi e föld mélyéről följön. Hagyjuk, hogy nőjenek, szeretetben, békében, s e világ váljon jobbá, az ő létezésük fényében.

 A csend most mélyebb bennünk, mint a hullámzó tenger alja, egy űr maradt, hol a lélek csak a Te hangod hallja. Füle a szívnek, de hiába vár, nem jön több felelet, néma a határ. A fény, mit hagytál, még itt ragyog, egy emlékfoszlány, egy kedves sóhaj, mit két szép szemed itt hagyott. Mosolyod képe lelkünkbe vésve, fájdalmas emlék, szólnék hozzád, de már késve. A perc, mikor elmentél, szívünkbe égett, egy soha el nem múló érzés végett. A hiányod súlya napról napra nő, de tudjuk, lelked már szabadon száll, akár égen a felhő. Ég veled, drága, s a csillagok közt járj, hol nincs már fájdalom, se könny, s semmi se fáj. Ég veled, míg mi itt lenn emlékezünk rád, s szívünkben őrizzük szép emléked tovább. De ne feledd, a találkozás reménye bennünk él, egy másik világban, hol nincs más, csak szeretet és fény. Addig is vigyázz ránk onnan fentről, kérlek. Ég veled, szeretett, ég veled,  most sóhajaink Hozzád felérnek.

 A nyári nap aranyló ecsetvonásokkal festette a tájat, a földút pedig, mint egy szürke szalag, kanyargott a zöldellő mezők között a noszlopi szőlőhegy felé. Emlékszem, gyermekkorom napjain, ha ezen az úton jártunk, gyakran láttunk egy különös, mégis bájos látványt: fogoly madarakat, ahogy a finom porban hemperegtek, s gyakran lehetett hallani jellegzetes csirregő hangját a rétek fűszálai közül, ahogy a falu körül járta az ember a vidéket. Tollazatuk a föld színével harmonizált, olyan volt, mintha a poros talajból nőttek volna ki, apró, mozgó rögökként.    Ahogy a nap sugarai megcsillantak rajtuk, a por felhőként szállt körülöttük, mintha apró, szürke angyalok fürdőztek volna a föld illatában. Olyanok voltak, mint a gondtalan gyermekek a homokozóban, önfeledten élvezték a száraz, meleg érintést. A por finoman belepte tollukat, talán a parazitáktól védve őket, talán csak a pillanatnyi hűsítő érzésért.    Aztán, ha megpillantottak minket, nagy robajjal szárnyra kap...

 Már éppen alkonyodott a Hargita lankáin, a nap úgy festett, mint egy túlérett paradicsom, amit valaki véletlenül a hegytetőre ejtett. Az Öreg Székely éppen a tornácán üldögélt, a kedvenc, repedezett faszékében. A keze ügyében ott pihent a büszkesége: egy hatalmas, hasas boroskancsó. Nem ám akármilyen kancsó volt ez! A falu legöregebbjei is csak suttogva emlegették, hogy ez a kancsó soha, de soha nem ürül ki. Legalábbis amíg az Öreg Székely iszik belőle.    Aznap este az Öreg Székely különösen szomjas volt. Talán a hegyi levegő, talán a napközbeni favágás, talán csak úgy. Felhajtotta a kancsót a szájához, és hosszan, mélyet húzott belőle. A bor, mintha egy örökkévaló forrásból táplálkozna, csak folyt és folyt. Az Öreg Székely csak ivott, ivott, ivott. A szeme elkerekedett, a bajusza csuromboros lett, de a kancsó csak nem akart könnyebb lenni.    - Ejnye! - gondolta magában az Öreg Székely, miközben letörölte a borcseppeket a szakálláról.- Ez a kancsó ma különöse...

 A szarvasbőgés éjszakája nem csupán egy időszak a kalendáriumban, hanem egy mélyen a természet szívébe vésett, ősi rítus. Ahogy a nap bíborpalástja lassan lehull a horizontról, és a csillagok ezüstszemei kinyílnak a bársonyos égbolton, s én közben halkan az éjszaka hangjaira fülelve ülök a tó feletti dombtetőn található kis házunk teraszán.    Hirtelen a Cserehát mélyéből a csend megtörik. Nem a megszokott éjszakai neszek – a bagoly huhogása, a tücsök ciripelése –, hanem egy mélyről jövő, földöntúli hang hasítja ketté a sötétséget: a szarvasbőgés.    Olyan ez a hang, mint egy ősi kürt, amely a múlt ködös homályából érkezik, egy hívás, amely a vadon szívében rezonál. Először csak egy távoli morajlás, mintha a föld maga sóhajtana fel. Aztán egyre erősebbé válik, betölti a völgyeket, átjátja a sűrű erdőt, mint láthatatlan, mégis mindent átható erő. A hang vibrál a levegőben, átsuhan a tó vize felett, ami segít neki, felerősíti, és megremegteti még a túloldali fák ...

 Magasban fészek, ágakból rakott, védelméből már sok ifjonc szárnyra kapott. Napfény, ahogy lassan a tájra száll, a fészekben már két szerelmes áll. Oly gyönyörű fehér-fekete tollazatuk a kék ég alatt, s ahogy piros csőrük néha szelíden, mint édes csók, egymáshoz tapad. A fészek szerelmük otthona, s szeretettel tele, kelepelnek boldogan, így üdvözlik egymást, mikor visszatér a nagy útról szívük másik fele. Már együtt várják a jövőt a fészek melegében, s a magasból békésen kémlelik az elterülő tájat a messzeségben. Életük a Magyar táj idillje, mely csendes és szép, a gólyapár élete egy örök jelkép.

 A nádas lágyan ringott a szélben, mintha egy titkos dallamra táncolna. A naplemente aranyló fénye átszűrődött a sűrű szárakon, megfestve a vizet ezernyi csillogó szilánkkal.    A nád szívében, a rejtett világban, élt egy nádi tündér. Nem volt szárnya és nem csillogott, mint a mesék tündérei. Ő maga volt a nád egy darabja, a víz tükröződése, a szél suttogása. Bőre a fiatal nád zöldjét idézte, haja a száraz levelek finom, bronzos árnyalatát viselte. Szemei a tó mélyét tükrözték, néha nyugodtak és kékek, máskor viharosak és szürkék. Nem volt hangja, mint az embereknek, de a szél értette a nyelvét. A nád susogásában, a víz csobogásában, a levelek zizegésében rejtőztek az érzelmei.    Magányos volt, de nem szomorú. A nádas volt a családja, a szél a barátja. Figyelte a tó vizén sikló hattyúkat, a parton szaladó apró madarakat, a vízben rejtőző halakat. Érezte a nap melegét, az eső hűsítő érintését, a hold ezüstös fényét. A szél hozta el neki a távoli világ híreit. A ...

 Hol éjjel fátyol lebben, s csillagok szórt fénye rebben, osonnak lágyan, nesztelen lidércek a halvány éjjelen. Nincs földi léptüknek nyoma, csak ha csillagport hint lábukhoz a holdfény ezüst lova. Titkos suttogásuk hallatszik a széllel, mikor eljönnek hozzám minden éjjel. Szárnyuk nincs, de mégis szállnak, álmok szélén halkan járnak. Elveszett vágyak, régi mesék, a csillagok közt lebegnek már szerteszét. Egy-egy szikra hull alá léptükben, s bennem emlékek ébrednek hozzám megtértükben. Nem bántanak, csak emlékeztetnek arra, ami elmúlt, de bennünk rejtezik, s álmainkat ők meg is fejthetik. Rejtélyesek, mint az éjszakák, csillagporon osonnak is majd tovább. Mikor a hajnal felragyog, s a csillagfény lassan elhagyott, a lidércek is eltűntek halkan, de emlékük szívemben, hogy visszatérhessenek hozzám, szép gondosan betakartam

 Az erdő mélyén, hol zöld árnyék szőtt puha mohaszőnyeget, egy remete lakik, ki a csendbe költözött, s a természet felett, mint öreg fa, őrködött. Barátja a moha, palotája a tölgy, szél a zenésze, s csermely a szava, mitől dalol a völgy. Szemében a múlt, mint őszi avar ég, lelkében a béke, mint a hajnali ég. A nap sugarai reggelente aranyat festenek arcára, s a madarak éneke zsoltár a számára. Könyve fakéreg, tintája harmatcsepp, gondolatai szárnyalnak, mikor rímet vet. Csend a ruhája, s esténként magány a párnája, de az idő nem fog rajta, akár a sziklákon a balta. A város zajától távol, mint egy elszállt álom, a természet szívében él, szabadon és árván fekszik és kél. A gyökerek bölcsessége lakozik szívében, az erdő titkai suttognak lelkében. Mint egy öreg fa, mélyen kapaszkodik a földbe, tűrve a vihart, a napot s hideget, mi hányszor meggyötörte. Az öreg remete az erdőnek a lelke, ki idekint a bölcsességet s az örök boldogságot meglelte.

 A húsvét nem csupán a tavasz ébredésének ünnepe, nem csak a barka illata és a friss zöld színek megjelenése. Sokkal mélyebb, sokkal érzelmesebb annál. Ez az időszak a reményé, a megújulásé, és a legfontosabb: a szereteté.      Képzeletben látom a nagyanyám gondoskodó kezeit, amint a tojásokat festi, minden egyes színnel egy-egy imát, egy-egy jókívánságot lehelve rájuk. A piros, mint a vér, az élet ereje, a sárga, mint a napfény, a boldogság ígérete, a zöld, mint a természet újjászületése, a remény szimbóluma. Ezek a színes kis csodák nem csupán díszek, hanem a szívből jövő szeretet kézzelfogható jelei.      Hallom a gyerekek kacagását a locsolkodás közben. A friss, tiszta víz nem csupán a hagyomány része, hanem a megtisztulás, a megújulás metaforája is. A fiúk bájos versei, a lányok hálás mosolya – mindez a közösség összetartozását erősíti, a generációk közötti szívélyes kapcsolatot élteti.      Érzem a sonka illatát, a kalács édes illa...