Szentjánosbogarak tánca

 Ó, bársony éj, te fekete, te mély,

ráborulsz az erdőre, mint fekete kámzsa,

s rád hull lassan a csillagok ezüst varázsa.

A fák közt sok kis titkos fény táncol,

s a szentjánosbogárnász zsongva magához láncol.

Apró lámpásként gyúlnak ők fel, sorra,

mint égi gyöngyök,

az erdő bokrain szétgurulva.

A suttogó széllel ringnak

oda-vissza,

s a holdfény patakján

mind a szerelem vizét issza.

A mézillatú nyári erdei légben szinte úsznak,

szívük dobbanásával ritmust festve,

búcsút intenek a mának

s a múltnak.

Dallamként susognak a fények,

mint túlvilági varázslatos ének,

a szerelem tüze ég bennük,

s nézd, mint égő lelkek,

tényleg elégnek.

Elbűvölten nézed ezt a csodát,

amint a sötét leplet fénnyeikkel szaggatják éjfélig tovább.

Közben elfog az élet öröme,

a pillanat varázsa,

ahogy fényük ott körülötted,

már halványulva pislákol,

mint egy haldokló szívnek lassan kialvó lámpása.