Eltűnök a ködben

 A hangom majd halkul,

mint őszi szél zúgása,

mint egy távoli dallamnak

csak emlékké válása.

Lépteim nyoma elvész majd

a nedves erdei földben,

mint egy elszálló álom,

mely tán sosem volt,

s eltűnt a hajnali ködben.

Tekintetem is fátyol borítja majd,

mint egy szürke köd,

alóla halványan látom csak,

amint a világ lassan távolodik tőlem, s elúszik,

akár egy elhagyott öreg hajó,

mi számomra már semmire sem jó.

Hallom, ahogy a szívem dobbanása egyre halkabb,

akár a csend,

már csak úgy ver,

mint egy elnémuló harang,

a messzi hegyek völgyeiben,

ott lent.

A kezemet elengedi majd egy régi, kedves kéz,

mint őszi levelét a fa,

mit a szél elszakít tőle,

s messzire sodor,

miközben ő még a fára vágyakozva visszanéz.

A szavak, mit mondanék,

már a csendben vesznek el,

mint elszórt mag,

melynek sosem lesz esélye többé arra,

hogy kikel.

Eltűnök a ködben,

lassan és szépen,

mint a hajnali harmat,

mikor már a nap ragyog az égen.

Ne keressetek ott,

az erdőn,

hol már többé nem leszek,

ott csak reggelente a köd marad utánam,

s benned talán egy halvány,

régi emlék,

ahogy a tisztáson még mosolyogva,

végleg a csendbe veszek.