A Múlt kabátja

 Bennem tél van megint,

a Múlt vastag kabátja vállamon pihen,

benne sok régi emlék,

hű társam idebenn.

Bársonyos ujján régi álom száll,

súg egy mesét egy régmúlt éjszakán.

Zsebében őrzöm az időnek morzsáit,

egy régi levél, egy elszáradt virágcsokor összetört torzsáit.

Zsebei mélyén titkok lapulnak csendben,

mint elfeledett sóhajok,

egy régmúlt szerelemben.

Érzem a tapintását,

mely puha és lágy,

akár abban az elmúlt szerelemben

a fellobbant régi vágy.

Anyaga emlékek szövete,

mi kopott és finom,

minden egyes szála egy elmúlt alkalom.

Gombjai csillagok,

mik már rég kialudtak,

de hajdanán fényeik lelkemben ragyogtak.

Gomblyukai közt a pillanat megállt,

bennük már a szél süvít,

de lelkem még bélésében

egy régi mosolyt,

egy elhalkult szót talált.

Ahogy a téli szél susog,

csendben csak hallgatok,

s szívemig hoz egy régmúlt dallamot,

mikor kettőnk közt a láng fellobbant,

s azon a hideg télen

szívünk egy ritmusra dobbant.

Hátán érzem ujjaid nyomát ,

s gallérján illatod,

egy ölelés emlékét,

mit belőled az élet még itt hagyott.

Ezt a már szűrke, vastag, öreg, poros kabátot,

mint a múlt terhét, levetem most csendben,

vállamról lassan csúszik le,

mint őszi napról a köd,

vagy mint kezed mellkasomról, abban a régi szerelemben.

Néha nehéz volt már súlya,

húzta a vállam,

de tudom azért, mert benne élt

minden szépséges s hatalmas vágyam.

Így indulok tovább most már, könnyű szívvel előre,

nélküled egy ismeretlen jövőbe.

Őt a szekrénybe akasztom, megmarad 

egy néma tanújaként a múltnak,

hogy honnan indultam,

s mit hagytam el végleg,

s hogy hogyan veszített

elek el azon a téli, szeles estén,

sajnos már mindörökre Téged.