A táncoló Tisza

-

 A víz tükrén cikáznak, mint ezüst szilánkok,

egy napra született, tündéri álmok.


A múlt árnyából felsejlő fényes pillanat,

ahogy a folyó ringatja őket,

mint mikor álmod gyönyörű és szabad.


Szárnyuk csapása a szellő suttogása,

táncuk a lélek tiszta ragyogása,

létük egy percben égő vágy,

mulandóságuk édes és lágy.


A hold ezüst leplet terít rájuk,

s ők alatta táncban mondják el utolsó földi imájuk.


Együtt lebegnek a fényben,

s nem ismernek gátat,

miközben már a parton

a végzet öleli a fákat.


Táncuk gyümölcse a Tisza mélyén álomra szenderül,

hogy majd egy holdvilágos nyári éjen előbújjon,

s a folyó újra táncra penderül.


Emlékük a vízben addig is tovább él,

egy örök tánc,

mit a folyó csobogása minden éjjel elmesél.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Vonatunk az ismeretlenbe tart

-
 Mikor megszülettünk, észre sem vettük, s felszálltunk egy olyan vonatra, mely ki tudja merre tart. Ez az Élet vonata. Utunk, nem tudni, hány sínen fut majd, milyen gyönyörű tájakra, s hány szíven át vezet. Milyen hosszú lesz az út, ez mindenkinek más, nem tudhatod, hány megállónál látsz majd integető kezet. Néhány állomáson, ha kinézel a vonat ablakán, látod majd szeretteid integetni, kiknek jegyük, sajnos, lejárt. Ők már nem mennek tovább. Leszállhatsz elbúcsúzni kicsit, de hamar indulni kell, az élet vasutasa már jelez, mert ha nem jössz, a vonat elindul nélküled! Kapaszkodj fel gyorsan, hogy folytatódjon e csodás utazás! Szerencséd lesz az életben, ha felszáll olyan valaki, ki leül melléd, átölel, elkísér utadon végig, s együtt mentek az égig. Te sem tudod, a jegyed meddig szól. Mikor jön a te kalauzod, s ebből a szép álomból mikor ébreszt fel, hogy utad véget ért, leszállás, a vonat megállt. Fájó szívvel leszállsz majd, a peronon még visszanézel, s vágyakozva integetsz annak, ...
További információk

Elkésett levél

-
 Egy elkésett levélben érkezett híred, mint esti szélben hulló, száraz levél, csak úgy idetévedt. Rajta a tinta halvány, a papír már régi, egy régmúlt érzés bús üzenete, mi a szívem még tépi. Olyan, mint csillagnak fénye, mely felém évmilliók óta fut, s mire ideér, forrása rég kihunyt. A szavak benne már nem szállnak, mint dermedt pillangók szárnya, csak állnak, s egy letűnt nyárnak halvány emlékévé válnak. A szív, mely olykor várta, rég más ritmusra dobog, a seb begyógyult, s a fájdalom miatt már nem zokog. De mégis, ahogy olvasom lassan a sorokat, egy régi árnyék suhan át, visszahozva letűnt korokat. Egy emlékfoszlány, egy halvány illat száll, egy elveszett perc, mely rám már soha nem talál. E késő üzenet, mint elhalványult remény, emlékeztet arra, ki többé nem lehet az enyém. Elkésett dallam, mi soraiban áll, s az esti szélben, ahogy jött, úgy szép csendesen tovaszáll.
További információk

A földút foglyai

-
 A nyári nap aranyló ecsetvonásokkal festette a tájat, a földút pedig, mint egy szürke szalag, kanyargott a zöldellő mezők között a noszlopi szőlőhegy felé. Emlékszem, gyermekkorom napjain, ha ezen az úton jártunk, gyakran láttunk egy különös, mégis bájos látványt: fogoly madarakat, ahogy a finom porban hemperegtek, s gyakran lehetett hallani jellegzetes csirregő hangját a rétek fűszálai közül, ahogy a falu körül járta az ember a vidéket. Tollazatuk a föld színével harmonizált, olyan volt, mintha a poros talajból nőttek volna ki, apró, mozgó rögökként.    Ahogy a nap sugarai megcsillantak rajtuk, a por felhőként szállt körülöttük, mintha apró, szürke angyalok fürdőztek volna a föld illatában. Olyanok voltak, mint a gondtalan gyermekek a homokozóban, önfeledten élvezték a száraz, meleg érintést. A por finoman belepte tollukat, talán a parazitáktól védve őket, talán csak a pillanatnyi hűsítő érzésért.    Aztán, ha megpillantottak minket, nagy robajjal szárnyra kap...
További információk