Az élet tengerén

 Az élet egy tenger, s én egyetlen levél,

szakadt faágról hullva elveszetten sodródom rajta,

ahogy tajtékzó hulláma elér.

Nincs gyökér, mi tartson,

nincs szél, mi irányít,

csak vize ringat lágyan,

s a végtelenben még látom,

ahogy egy torony halványan éjszakánként világít.

A nap fénye reggelente

a vízen, mint aranyhíd,

néha még felvillan,

emlékeztet arra, hol van a part,

mi lehet, egyszer majd végleg elillan.

Hajnalonta a horizonton távol,

ott ködbe burkolódzva,

a remény egy sirály, mi elszáll,

s eltűnik majd egyszer,

messze róla.

Alattam a mélység sötét,

s titkokat suttog,

felnézek, a csillagok

távoli pislákoló fények,

mint néma tanúk, nézik, ahogy visz a víz egyre csak beljebb,

de még élek.

Az élet tengere visz tovább, nincs megállás soha,

csak a víz éneke zúg,

s elragad végtelensége,

ami egy csoda.

Mikor érek már oda?

Talán egy nap zátonyra vet a sors keze,

vagy egy új folyót talál,

s más tengerbe vezet,

hol még megfoghatok egy szerető kedves kezet.

Nem tudom, de addig ringatózom

a hullámok hátán,

egy elveszett levélként,

a sötét éjben is boldogan,

a végtelen csillagok láttán.