A kék bolygó

 A kék bolygó,

mint álmaink lágy óhaja,

az űr sötétjén ringatózó

csillagok sóhaja.

Zöld szíve lüktet,

s erdők mélyén dobban,

folyók az erek,

melyekben hal csobban.

A nap aranya csillog a tó szemében,

a szél az ő lélegzete,

suhan a réten.

A hegyek, mint óriások,

az ég felé nyúlnak,

bölcs ráncok a völgyek,

hol patakok zúgnak.

A sok virág az Ő mosolya,

mely színes és édes,

a madarak dala,

mint szivárvány, oly ékes.

Az eső könnyei,

melyek néha tisztára mossák,

sajnos az ég bánatát

az emberek okozzák.

A Hold ezüst álma,

mi éjjel betakarja,

még talán megmentheti az ember,

ha akarja.

Ne feledjük,

mi is része vagyunk e csodának,

apró sejtjei e hatalmas,

élő világnak.

Óvjuk hát együtt

e drága kincset, féltve,

hogy a jövő nemzedék is láthassa,

mily gyönyörű a tengerek kékje.