A belső zenész

 Mellkasom mélyén lakik egy dobos talán,

kinek rejtett dallama számomra örök talány.

Néha, mint lágy szellő, s néha vihar talán,

ahogy ritmusát veri az élet falán.

A szív egy kert, hol érzelmek gyúlnak,

s benne a remény rózsái virulnak,

lesz, hogy a bánat árnya a kerten halkan átvonul,

s a félelem borostyánja majd falára borul.

Verése a csend zenéje,

egy láthatatlan, finom dallam,

s ahogy egyre hevesebben dobog,

a szerelem tüze is majd benne fellobog.

Néha sajnos a gyűlölet jégszívű madara is rászáll,

de talán nem sokat marad,

s hamar továbbáll.

Minden dobbanása egy elszállt pillanat,

egy apró lépés, mely a végtelen felé halad,

egy titkos üzenet, mit a lélek ad,

mígnem egyszer létünk fonala elszakad.

A szív egy tenger, mely mély, titokzatos, s néha háborog,

ilyenkor vizén sok hajótörött másik szív zokog.

Olykor csendes, s hullámain emlékhajók úsznak,

mik a vágyak horgonyán halkan ringatóznak,

s miket lehet a csalódás sziklái majd összezúznak.

Hallgasd a szíved ritmusát,

a saját belső zenéd,

ő játssza ezt neked,

az a titokzatos belső zenész.