Újra hangolt szív

A lelkem egy zongora,

rég nem játszott rajta kéz,

porlepte billentyűinek hangja

néma csendbe vész.

A húrok megnyúltak,

szívem kicsit lomha,

nem zeng úgy, mint rég,

hangja már tompa.

A régi dallamok,

mit a szív még dalol,

ott vannak mélyen bent valahol.

De érzem még a vágyat,

egy új melódiát,

egy friss akkordot,

mi a csendet töri át.

S láss csodát!

Egy hangoló érkezik,

egy finom, selymes, értő kéz,

a rozsdás csavarokat,

s mindent újra néz.

A kalapácsok táncolnak,

a húrok feszülnek,

egyenként élednek,

s a hangok már repülnek.

A tompa zengésből

tisztább hang fakad,

a régi harmónia lassan,

de újra szárnyra kap.

Ilyen a szív,

néha elhangolódik,

s a fájdalom súlya alatt

csendbe burkolódzik.

De van remény mindig

egy gyengéd érintésre,

hogy újra szóljon tisztán

a szeretet zenéje.

Mint a vén zongora,

mit újra hangolnak,

a szív megújul,

ha a régi sebek múlnak.

Egy szép napon újra énekel

egy gyönyörű égi dalt,

mely betölt két lelket,

s elűzi a régi bajt.