A hiány tava

 Ülök egy padon,

s csendesen lábam a hiány tavának vizébe lógatom.

Oly sokszor megfürödtem már e

tónak jéghideg vizében,

visszatérésednek ábrándos hitében.

A csend most mélyebb, mint a tó,

űr tátong bennem, s ez az érzés folyik,

szétárad testemben, mint egy örvénylő folyó.

Most a szív is bús dallamát csak halkan dúdolja,

mialatt hiányod lelkem sötétségbe burkolja.

A napfény is sápadt, nem olyan, mint régen,

mint mikor velem voltál, s úgy éreztem, az élet egy éden e földi léten.

Most árnyék vonul minden egyes virágos réten,

s a boldogság messze száll a szélben.

A szobámban érzem még illatod lágyan,

de csupán egy emlékfoszlány, mi szívembe vág,

ahogy előtör vele nem múló vágyam.

A múlt képei elém vetülnek,

a jelen rideg, nélküled árván,

ahogy érzéseim tovarepülnek.

A percek lassan, ólomlábakon járnak,

a vágyak szárnyaszegetten csak állnak,

egy soha be nem gyógyuló seb miatt már nem szállnak.

Szívem halkan még suttogja neved, kezem örökké fogná a kezed,

de nem jössz többé már,

s így könnyeim csendben arcomon csorognak,

gondolataim pedig csak körülötted forognak.

Így hát én már az élettől semmit nem kérek,

felkelek a padról,

s egyszer majd, szép lassan némán süllyedve

a hiány tavának mély fenekére érek.