Felső Tamás költő versei

 Az Élet olyan, mint egy hatalmas, kissé kaotikus bolhapiac. Vannak itt csillogó, új dolgok, amikért azonnal lecsapsz, aztán vannak poros, réginek tűnő kacatok, amikről nem tudod, mire valók, de valamiért mégis megtartod őket. És persze ott vannak azok a furcsa, megmagyarázhatatlan tárgyak, amik láttán csak vakargatod a fejed, de valaki biztosan boldog tulajdonosukká válik. Néha alkudoznod kell – az idővel, a lehetőségekkel, a saját elvárásaiddal.    Néha pedig valaki olyasmit kínál neked ingyen, amire sosem gondoltál volna, hogy szükséged van, de aztán kiderül, hogy életed legjobb vétele volt. Persze, előfordul, hogy átvernek. Megveszel valamit, ami elsőre remeknek tűnik, aztán otthon kiderül, hogy hiányzik belőle egy fontos alkatrész, vagy egyszerűen csak nem működik. Ilyenkor kicsit bosszankodsz, de aztán vállat rántasz, és mész tovább, hátha a következő standnál jobb fogásod lesz.    Az Életben való bolyongás közben összefutsz mindenféle emberrel. Vannak, ak...

 Böjti szél hűvösen suhan, tavasz ébred, az égen sok felhő rohan. Húsvét Ünnepén, locsoló vödörrel fiúk járnak, adnak vele hideg vizet minden lánynak, kik sikítva kiabálnak. Piros tojások sorakoznak szépen hímzett kendők alatt, a fényben. Nagymama mesél régi időkről, mikor a locsolás, olyan volt, mint ékes szokás. A konyhából illat szállt, csábító, füstölt sonka főtt, mely íze volt ámító. Kalács sült aranybarnán, édesen, ünnepi asztal várta a vendéget ékesen. A locsolásért cserébe tojás járt, piros, kék, mindegy, csak sok húzza a tarisznyát. A lányok nevettek, a házat húsvéti jókedv járta át, az egész falu magát az ünnepnek adta át. Ne hervadjatok el, Ti sem, mostani lányok, Ti tavaszi virágok, őrizzétek meg a húsvéti álmot. A locsolás frissít, éltet, reményt ad, hogy a tavasz örökre megmarad. A sonka íze, a tojás színe, a locsolás hangja, a lányok vizes nyoszolyája, mind a húsvét szép hozománya. Őrizzük, ápoljuk együtt, hogy  megmaradjon szépséges hagyománya.

 Mint sárga szőnyeg, terül el lágyan, pitypangszirmok ezrei tündökölnek az aranyló nyárban. A szél meglebben, s hirtelen beborul az ég, szürke lesz, mi eddig gyönyörűen kék. Elhallgatott minden, csend honol a tájon, lassan megérkezik az áldás, hogy idelent életté váljon. Apró gyöngyök hullanak az égből, a sárga kelyhek pedig boldogan isznak a frissítő ezüstös, tiszta lényből. Ahogy leveleiket vágyakozón nyújtják feléjük, egy-egy csepp megcsillan, s mint apró gyémántékszer, leesik eléjük. A föld illata felszáll, nedves, édes illat, s a pitypangmező felett párafüggönyt ringat. A cseppek lágyan futnak a szirmok bársonyán, mintha apró angyalok táncolnának az élet színpadán. A csendbe újra lágy zene szűrődik, a természet éneke, ahogy a nap előbújik, s szétoszlik felhőkben rejteke. Közben a nedves mezőn szivárvány íve kél, színes hidat rajzolva az égre, s minden ismét zenél.

 Mélyen a zöld szívében, hol a csend terem, valami mindig hívogat, mint egy titkos rejtelem. A fák büszkén állnak, otthont adva sok madárnak. Ezer színben játszanak a napsugár körök, a szellő lágyan suhan a lombkoronák között. Mintha suttogna egy régi, szép imát, megigézi az emberfiát. A madarak dalolnak, s a völgy már nem csendes, fényes tolluk villan, ahogy sokuk ágról ágra repdes. Mókus szalad fel az öreg tölgy vastag törzsén, visszatérve apró makkot rejt el az erdő mohos földjén. Szarvas kecsesen lépked a páfrányok között, szemébe nyugalom, s a béke költözött. Patak vize a kövek közt csobogva énekel, dallamai, mint szép muzsika, hozzám úgy érnek el. Virágok nyílnak, s illatuk száll tova, az erdő élete egy örök csoda. Szeretem az erdőt, a csendjét, a zaját, a fák ölelését, a madarak szavát. Szeretem az erdőt magát.

 Ülök egy padon, s csendesen lábam a hiány tavának vizébe lógatom. Oly sokszor megfürödtem már e tónak jéghideg vizében, visszatérésednek ábrándos hitében. A csend most mélyebb, mint a tó, űr tátong bennem, s ez az érzés folyik, szétárad testemben, mint egy örvénylő folyó. Most a szív is bús dallamát csak halkan dúdolja, mialatt hiányod lelkem sötétségbe burkolja. A napfény is sápadt, nem olyan, mint régen, mint mikor velem voltál, s úgy éreztem, az élet egy éden e földi léten. Most árnyék vonul minden egyes virágos réten, s a boldogság messze száll a szélben. A szobámban érzem még illatod lágyan, de csupán egy emlékfoszlány, mi szívembe vág, ahogy előtör vele nem múló vágyam. A múlt képei elém vetülnek, a jelen rideg, nélküled árván, ahogy érzéseim tovarepülnek. A percek lassan, ólomlábakon járnak, a vágyak szárnyaszegetten csak állnak, egy soha be nem gyógyuló seb miatt már nem szállnak. Szívem halkan még suttogja neved, kezem örökké fogná a kezed, de nem jössz többé már, s így k...

 Aranysárga tenger hullámzik lágyan, a szél simogatja, s elsuttogja neki halkan minden vágyam. Napfényben fürdik minden egyes szála, mintha a mennyország kapuja nyílna meg nála. A sok pipacs köztük, pirosló lángok, olyanok, mint lidérc módjára táncoló lányok. Szívembe költözik a látvány édesen, érzem a föld illatát, s a nap melegét, ahogy rám ragyog fényesen. Bennem a végtelen nyugalom percei, mint tavon a csónak, ringanak, ahogy becsukott szemmel a kalászok tenyerem alatt inganak, s mikor a szél zenéje halkan ideér, vele a búza susogása is lelkemig elér. A pillanat varázsa egészen átölel, közben hallom a magasban pacsirta énekel. Búzamezők felett a szív, mint a pacsirta, szabadon száll, s én boldogan mélyet sóhajtok, mily gyönyörű a nyár.

 Lassan hull az égi könny, s földet érve csendben szétterül. Nedvét szomjas por issza fel, leveleken a cseppek tánca lágyan életre kel. A szív egy új reménytől felderül, a téli bánat fátyla lassan semmibe merül. Régi álmok újra ébredeznek, s lelkem mélyén friss virágok éledeznek. A szerelem, mint nyíló rózsa, bontja szirmait, a remény zöldellő hajtásai elérik szíved bugyrait. Benne a szeretet erős gyökereket ereszt, mi már többé soha nem ereszt. A béke szelíd szellője simogatja a tájat, szinte mindenben ébresztve ezzel gyönyörű vágyat. Így ad életet a földre hulló eső, a szív kitárul, mint egy friss mező. A lét öröme árad bennünk csendesen, s minden érzés új erőre kap, mikor rám mosolyogsz a tavaszi esőben, kedvesem.