Felső Tamás költő versei

 Ahogy az idő vasfoga kikezdi a csörgedező patak köveit, úgy vésődik ránc a gondoskodó tenyérbe, mely most egy törékeny, lüktető csodát, egy pillangót tart. Ami valójában nem is csak egy pillangó, ami megpihen a gondoskodás tenyerén, hanem maga az élet rezdülése, egy fénylő színpompás csoda, egy szép kép a múlandóságnak és az örök körforgásnak a táncáról.    A gondoskodás keze egy szeretethidat képez generációk között. Amikor egy gyermek, apró, még puha ujjai érintik óvatosan a pillangó szárnyát, olyan, mint egy tiszta, kíváncsi lélek első találkozása a világ törékeny szépségével. Ez a kéz még csak tanulja a gondoskodást, egy apró palánta, mely hamarosan gyökeret ereszt a szeretet táptalajában. Amikor idős kéz érinti, mely már viharokat látott és tengernyi tapasztalatot gyűjtött, az maga a megnyugvás ölelése. Ráncai nem a múló idő jelei, hanem térképek, melyek a megtett utat és a felhalmozott bölcsességet rajzolják ki. Ez a kéz a gyökér, mely táplálja és óvja az új hajtás...

 Az álmok tengerén hajózom éjjelente, ahol az emlékek hullámai ringatnak, s a jövő távoli partjai hívogatnak. Hajóm orra szeli a bársonyos sötétséget, amelyet néha átszakít egy felvillanó gondolat csillaga. A múlt kísért, mint egy tengeri szörny árnya a mélyben, amely néha felbukkan, hogy emlékeztessen az elmúlt viharokra és csendes kikötőkre. A jelen pedig, mint a holdfény ezüstös csíkja a vízen, táncolva mutatja az utat, de sosem fedi fel teljesen, mi rejtőzik a következő pillanat ködében.    A szél hol lágyan simogatja arcomat, hol dühösen cibálja vitorláimat, ez a vágyak és félelmek szüntelen tánca. Minden egyes sós permetcsepp, ami arcomra hull, egy kimondatlan szó, egy elfojtott érzés, amely a mélységből tör fel. A horizonton néha felbukkan egy sziget, amely ígéretet hordoz, de ahogy közelebb érek, köddé válik, csakúgy, mint a beteljesületlen remények. A tenger fenekén, a tudatalatti korallzátonyain, megannyi eltemetett kincs és elfeledett titok várja, hogy a felszí...

 A felismerés nehéz, rozsdás kulcsa hidegen feszül a vállamon, mint valami ősi béklyó. Nem aranyból van, nem is ezüstből, hanem a tapasztalatok súlyos vasából öntetett, amelyet az idő patinája borít. Minden egyes ránc a kulcs felületén egy megoldatlan rejtély, egy elfeledett igazság nyoma. Nem könnyű teher, hiszen minden lépésemnél belemar a húsomba a lánc, amelyhez a kulcs fűződik. Ez a lánc sem nemesfémből készült, hanem a kételyek, a félelmek és a kudarcok rozsdás, mégis elszakíthatatlan fonalaiból szövődött. Minden láncszem egy éjszakába nyúló gondolat, egy elengedett álom súlyát hordozza.    Ballagok. Csendben. Nem sietek, mert tudom, hogy az ismeretlen nem siettethető. Előttem a ködös táj, amelyben a jövő még megfoghatatlan árnyként lebeg. Láthatatlan ösvényen járok, amelyet csak a belső iránytűm fénye világít meg. Néha egy rejtett gyökérbe botlom, ami a múlt mélyéből nyúl elő, hogy megakassza lépteim. Máskor egy hirtelen feltámadó szélroham tépi meg ruhámat, mintha...

 A nyár, ó, a nyár, egy csoda, ahol a Nap arannyal festi az eget, s szirmokba öltözteti a mezőket. A levegő egy mézédes ölelés, mely simogatja a bőrt, és a fák lombjai, mint zöld mesélők, folyton titkokat súgnak a lágy szélnek. Alkonyatkor a tücskök ciripelése a természet bölcsődala, mely elringatja az esti csendet, miközben a folyó ezüst kígyóként kanyarog a táj ölelésében, visszatükrözve az égbolt ragyogó mosolyát.    A búzamezők aranytengere, amely ringatózik a szellő ritmusára, olyan, mint egy csodaszép táncos, aki hívogatóan tárja szét karjait. A gyermekek kacagásai, mit a szél hoz magával, az élet boldog dalai, mik, mint apró vízcseppek, fröccsennek szét a légben, ezzel hűsítő frissességet hozva számunkra. Az idő ebben az évszakban olyan, mint egy puha pehelypaplan, mely álomba ringat és lassítja a perceket, s minden lélegzetvétel egy édes ígéret, egy lopott pillanat az örökkévalóságból.    A nyári estéken, amikor a Nap, ez a tüzes parázs, alászáll a horiz...

 Ha én madár volnék, mindenkihez szólnék, mindenki szívében szépen csak dalolnék. Ha én csillag volnék, szemedben ragyognék, fent a sötét égről soha le nem hullnék. Ha én szellő volnék, szép csendesen fújnék, senki szép lelkében semmit fel nem dúlnék. Ha én holdfény volnék, éjjel hozzád szólnék, minden tónak vizén hajnalig táncolnék. Ha én felkelő nap volnék, reggel hozzád bújnék, nézném szép mosolyod, s soha el nem múlnék. Ha én tündér volnék, tisztáson suhannék, szempillád hegyére varázslatot szórnék. Ha én angyal volnék, mindenhol ott volnék, minden emberszívbe szeretetet hoznék. Látnám, ahogy bennük virágként virulnék, s már mindenhol e földön nagyon boldog volnék.

 A lemenő nap sugarai rózsaszínűre színezték az eget, s közben a tenger, mint egy titokzatos selyemlepel, ölelte a partot. A homokos part puha ölelésében két lélek táncolt, mozdulataik a szél dallamára formálódtak, mint két vándormadár, amelyek egymásra találtak a végtelen égen. A lámpások a homokban, mint apró csillagok a földi éjszakában, utat mutattak az örökkévalóságba, tükrözve szívük dobbanásának ritmusát, mely egybeolvadt a hullámok örök zúgásával.    Ez az est egy álom volt, melyet a sors szőtt, egy pillanatra, s melyben az idő megállt, és a világ csak kettőjükről szólt. Szemükben a holdfény tündökölt, és a tekintetek, mint két folyó, egymásba ömlöttek, elfeledve a múltat és a jövőt. A nyár forrósága nem csupán a levegőben égett, hanem szívük lángjában is, mely örök fénnyel világította meg ezt a csodás éjszakát, melynek csendjében, a szerelem volt, mi felcsendült, mint a legszebb melódia.

 Ahogy az aranyló nap halványul, s rózsaszín ég öleli a partot, emlékeimben láttam ott két boldog, mosolygó arcot. Miközben a szél suttog, s titkokat dalol, egymás szemébe néztünk mélyen, ott távol, valahol. A két szív csendes táncot lejtett, s csókunk a tengerbe simult, körülöttünk a lámpások fénye is lassan kimúlt. Néztem, ahogy szemedben a szerelem lángja égett, ölelésünk szoros volt, mint ami soha nem ér véget. A naplemente színei festették az eget, gondoltam, ez a pillanat szent, s soha el nem mehet. Ahogy a sós levegő illata száll, átjárt a boldogság, s éreztem, édes és felejthetetlen ez a nyár. A szív repült szabadon, mint a szél, ez a tengerparti álom nem lehet, hogy véget ér. A két lélek eggyé vált a csillagok alatt, remélem, sosem feledjük el ezt a csodás tengerparti nyarat.