Felső Tamás költő versei

 Elmentél, és magaddal vitted a napfény minden cseppjét. Most az éj, mint fekete bársonyfüggöny ereszkedik az égre, elrejtve a csillagokat. A hajdan dús, zöld lombok halott, sárga emlékekként hullanak a földre, mint elfeledett ígéretek, melyek már sosem teljesednek be. A szél, egy láthatatlan sírásóként söpri őket a temetővé vált tájban, ahol minden szellő az elmúlás gyászdalát susogja.    A szívemben tátongó űr, akár egy kiszáradt folyómeder, visszhangozza a kacajod hiányát. A szép emlékek szép csendben kihűlnek, akárcsak a nyári esték tüzei, melyek csak parázsló hamut hagytak bennem maguk után. A naplemente bíborvörös palástja sem tudja többé felmelegíteni a fagyos éjszakát, csak egy utolsó, halvány játéka a távozó fénynek. Így halt meg bennem a nyár, mikor elmentél, ezer apró, halk sóhajjal, s egyedül maradtam magamban a hideg csendben.

 Valóban angyal voltam, vagy csak vágyaimban s álmaimban kóboroltam?    Szárnyaim könnyedén szelték az égboltot, s minden tolluk egy fénysugárral szőtt álom volt. Lábaim sosem érintették a földi port, lelkem tiszta forrásként csordult, melyben a világ minden öröme és bánata tükröződött. A felhők párnái közt ringatóztam, s a csillagok gyémántként szóródtak szét körülöttem, utat mutatva a sötét éjszakában. Szívemben a szeretet dallama zengett, mely minden lélegzetemmel együtt áradt szét, megérintve a fák susogását, a folyók suttogását, s az emberi szívek mélyén lakozó reményt. Minden mozdulatommal egy szelíd fuvallat lengte be a világot, eloszlatva a bánat könnyeit és felgyújtva az öröm lángjait.    Aztán valami megváltozott. Egy napon súlyt éreztem a szárnyaimon, mintha ólommal öntötték volna tele őket. A csillagok fénye megfakult, és a felhők már nem tartottak meg. Lezuhantam, mint egy elhullott levél, melyet felkapott az őszi szél. A föld kemény volt és hideg, ...

 Két szemed az élet, ez a két parányi tükör, amelyben a világ visszfénye megpihen. E két mély kút, mely nem csak a szeretet és érzelmek tükre, hanem a lélek rejtett ösvényeinek térképe is. Mint két ősi csillag, amelyek csendesen őrködnek a végtelen éjszakában, úgy figyelnek ők is, kutatva az idő múló árnyait és a pillanat törékeny szépségét. Bennük születik a mosoly első szikrája, és bennük hal el a bánat utolsó könnye is, akár két folyó, amelyek egymásba ömlenek, hogy végül az érzelmek tengerévé váljanak.    Minden pillantásod egy-egy elvetett mag, amelyből történetek fakadnak. Néha viharfelhő gyűlik bennük, jelezve a belső tenger háborgását, máskor pedig ragyogó napsugárként árasztják szét a remény melegét.    Két szemed az élet, amelyben a múlandóság és az örökkévalóság kézen fogva jár, és minden pillantásoddal egy új fejezet kezdődik a lélek könyvében.    Ők a csendes tanúi mindannak, ami volt, ami van, és ami majd lesz, örök éberséggel őrzik a ben...

 Az élet, ez a csodálatos, mégis néha szeszélyes utazás, nem más, mint egy hatalmas, díszes színház. Minden egyes hajnal egy új felvonás kezdetét jelzi, ahol a függöny lassú emelkedésével belépünk a színpadra. Mi vagyunk a szereplők, akik megkapjuk a forgatókönyvünket, bár sokszor a soraink csak a pillanat hevében születnek meg. A díszlet folyamatosan változik: a gyerekkor gondtalan rétjeiből kamaszkorunk viharos tengereivé, majd felnőttkorunk zsúfolt nagyvárosává alakul, végül pedig öregkorunk csendes, elvonult zugává szelídül.    A fények, hol élesen ránk vetülnek, leleplezve minden rezdülésünket, hol tompán, homályba burkolják az árnyékainkat. A közönség is sokféle: van, aki tapssal jutalmazza erőfeszítéseinket, van, aki némán figyel, és van, aki fanyarul megjegyzi minden hibánkat. De a legfontosabb néző a saját lelkünk mélyén lakik, aki minden egyes alakítást rögzít, és a darab végén, a taps elültével, az igazi értékelést megadja. Néha vígjátékot játszunk, könnyedén l...

 Ahogy az idő vasfoga kikezdi a csörgedező patak köveit, úgy vésődik ránc a gondoskodó tenyérbe, mely most egy törékeny, lüktető csodát, egy pillangót tart. Ami valójában nem is csak egy pillangó, ami megpihen a gondoskodás tenyerén, hanem maga az élet rezdülése, egy fénylő színpompás csoda, egy szép kép a múlandóságnak és az örök körforgásnak a táncáról.    A gondoskodás keze egy szeretethidat képez generációk között. Amikor egy gyermek, apró, még puha ujjai érintik óvatosan a pillangó szárnyát, olyan, mint egy tiszta, kíváncsi lélek első találkozása a világ törékeny szépségével. Ez a kéz még csak tanulja a gondoskodást, egy apró palánta, mely hamarosan gyökeret ereszt a szeretet táptalajában. Amikor idős kéz érinti, mely már viharokat látott és tengernyi tapasztalatot gyűjtött, az maga a megnyugvás ölelése. Ráncai nem a múló idő jelei, hanem térképek, melyek a megtett utat és a felhalmozott bölcsességet rajzolják ki. Ez a kéz a gyökér, mely táplálja és óvja az új hajtás...

 Az álmok tengerén hajózom éjjelente, ahol az emlékek hullámai ringatnak, s a jövő távoli partjai hívogatnak. Hajóm orra szeli a bársonyos sötétséget, amelyet néha átszakít egy felvillanó gondolat csillaga. A múlt kísért, mint egy tengeri szörny árnya a mélyben, amely néha felbukkan, hogy emlékeztessen az elmúlt viharokra és csendes kikötőkre. A jelen pedig, mint a holdfény ezüstös csíkja a vízen, táncolva mutatja az utat, de sosem fedi fel teljesen, mi rejtőzik a következő pillanat ködében.    A szél hol lágyan simogatja arcomat, hol dühösen cibálja vitorláimat, ez a vágyak és félelmek szüntelen tánca. Minden egyes sós permetcsepp, ami arcomra hull, egy kimondatlan szó, egy elfojtott érzés, amely a mélységből tör fel. A horizonton néha felbukkan egy sziget, amely ígéretet hordoz, de ahogy közelebb érek, köddé válik, csakúgy, mint a beteljesületlen remények. A tenger fenekén, a tudatalatti korallzátonyain, megannyi eltemetett kincs és elfeledett titok várja, hogy a felszí...